Autók után szaladni

Kicsit több, mint két hete lakunk az új helyen, s hozzávetőleg ennyi ideje vadászunk autót is. A lakás az okés, viszont autó nélkül itt elég nehézkes lenni, mert a tömegközlekedés ritka és drága (hétköznap óránként, hétvégente kétóránként járnak buszok a belvárosba, egy út fejenként 5 dollár 40 cent), ugyanakkor a legközelebbi városközpont (Henderson) is egy óra gyalog. Erre persze hamar rájöttünk, csak épp autóból jó vételt nem egyszerű eszközölni.

Próbálkoztunk több úton is:
- néztünk hátizsákos szállókon eladó autó hirdetéseket. Elvileg ugye vége a nyárnak, a turisták húznak haza, sietős eladniuk az esetleges autójukat, így könnyebb alkudni. Hát nem mondanám, hogy hemzsegtek volna az ajánlatok.
- jártunk autókereskedésekben. No itt pedig az van, hogy általában tíz évesnél fiatalabb, legalább 6000 dollár, de inkább 10000 dollár feletti kategóriával foglalkoznak csak, míg minket az ennél egy nagyságrenddel kisebb kategória árfekvése vonzott.
- a vasárnaponként megrendezésre kerülő Ellerslie Racecourse autópiacról kétszer is lecsúsztunk más, kellemesebb programok miatt. Mindemellett hallottunk olyat is, hogy nem árt, ha az ember tudja mit csinál, mert a piacon található autók fele, hát, amolyan kétes értékű. Ahhoz meg nem árt egy autókhoz szokott szem, hogy mindezt egyből láthassuk.
- végül pedig ott a trademe, ahol folyamatosan figyeltük a dolgokat, no de ugye az ember látatlanban nem vesz autót, autó nélkül pedig meggondolja kétszer is, hogy melyiket nézi meg két óra odabusz meg még ugyanannyi visszabusz bevállalásával. Összesen tizennéhány kiszemelt közül végül kettőt néztünk meg ténylegesen. A többieknél vagy túlszaladt a licit még az elején, vagy nem akaródzott visszahívnia a tulajnak, hiába hagytam üzenetet. Ahol sikerült is megbeszélni valamit, ott az egyik esetben a tulaj nem volt ott a megbeszélt időben, így az autót ugyan láttuk, de ennél sokkal messzebb nem jutottunk, na nem, mintha meggyőző lett volna az, amit láttunk.

Végül aztán egy sok kilométert futott példányra is ráfanyalodtunk, ahol még a tulaj is korrektül képes volt kommunikálni, úgyhogy adtunk neki egy esélyt. És azt kell mondjam, nem bántuk meg. Még délelőtt lecsekkoltam a tulajdonviszonyokat egy VIR nevű cuccal online. Délután pedig mentünk megnézni: egy szimpatikus majdnemharmicéveskörnyéki párral pacsiztunk le, akik hamarosan elutaznak pár évre tengeren túlra, így vérző szívvel megválnak szeretett járművüktől, egy tizenéves, sokat futott, ám megkímélt, rendszeresen szervizelt, sérülésmentes, friss műszaki vizsgás, kevés tulajdonost látott négykerékmeghajtású majd ha már megvettük megírom milyen típusú autótól. Még próbakörre is elvittek minket: a négykerekű hangra, érzésre teljesen rendben volt, papírjai mind okék, és a beszélgetés közben kiderült, hogy a tulaj is úgy vélekedik az autókról, mint jómagam: megbízható márka, rendszeres márkaszervíz, megkímélt használat, semmi fusi vagy sufnituning.

Egyszóval hosszas keresés után végre egy megbízható sokkilométerest találtunk, korához és a megtett úthoz mérten korrekt, egyben számunkra is elfogadható áron. Ez utóbbi észrevételt nem a levegőből kaptam, hanem a Turners árellenőrző oldalának adatait böngészve.

Szóval ha minden jól megy, jövő héten már mi vezethetjük a jószágot. Addig meg van időnk elintézni az autóklub tagságot és a felelősségbiztosítást, felkészülve minden eshetőségre.

Állati kölcsönhatás

A mai hírekben találtam ezt a csemegét, amiben egy moziba illő tengeri történetről írnak.

Történt ugyanis, hogy hétfőn két ámbrás cet, anya és borja a partra vetődött Mahia Beach-en, és a DOC munkatársainak többszöri mentési kisérlete ellenére nem tudtak visszatalálni a mélyebb vízbe, feltehetőleg egy homokpad miatt, újra és újra partra vetődtek.

A történet nagyon arra tendált, hogy a szegény bálnákat el kell altatni, mert már mindenki kezdett kimerülni. Ám ekkor megjelent Moko a delfin, aki amúgy a környék vizeibe költözött a nyáron, és szó szerint az uszonyuknál fogva visszavezette a bálnákat a tenger biztonságába.

A delfin a napi jócselekedete után már úszott is vissza a partközeli vizekbe, hogy tovább haverkodjon a helyi lakosokkal, ahogy azt eddig is tette.

Tiszta hepiend.

Tea, tatu, panoráma

Jut eszembe, még meg sem mutattam a panorámát innen a Te Atatu félszigetről, a pukekós susnyás mellől.



Na, ilyen. Balról jobbra ott vannak a távolban a Rangitoto vulkán, a Harbour Bridge, a Devonport-i Mt. Victoria, majd Auckland CBD a SkyTower-rel. Mindezektől közelebb pedig egy igencsak sekély tengeröböl, ami apálykor inkább homokpadnak tűnik, a tengerparti madarak nagy örömére.

Szigetek delfines öble

Blogot írni azért jó, mert egy csomó jó arc embert meg lehet általa ismerni, sőt, olyan is van, hogy egy-egy rendszeres olvasónk gondol egyet, és elhív minket delfinekkel úszni Paihiába. Na, pont ez történt a hétvégén. Természetesen olvasónk kilétét nem fedem fel, mert nem közszereplő. A kis kirándulásról viszont nyugodtan tudok írni.

Szombat este indultunk Aucklandből fel északra, Bay of Islands-be, ami úgy három órára van autóval. A nap akkortájt ment lefele, amikor elhagytuk Auckland határát, ami azért volt jó, mert a legelős, zöldellő dombokat gyönyörű sárgás fénnyel világította meg, majd a kevés bárányfelhőt öltöztette narancsos-lilás színekbe.

Persze hamar be is sötétedett, így az út nagyobbik részéből leginkább csak az egyszer-egyszer az úton átszaladó oposszumokat láttuk. De volt egy gyöngyszem is, Kaiwaka településen ugyanis még mindig karácsony van, legalábbis otthagyták az izzókat végig a kis templom élein, így a sötétben amolyan kedves képeslap jelleget kapott.

Paihiába késő este értünk, hamar be is aludtunk, hogy másnap frissen mehessünk a delfinek elibe. Reggel kicsit ködös, hűvös idővel kezdtünk, de szép időt jósoltak, úgyhogy nem izgultunk, sőt, befizettünk egy egésznapos programra.

A delfinekkel úszás Új-Zélandon nem fogságban élő delfinek tapizását jelenti, hanem vadon élő delfinek természetes közegében történő meglátogatását. Ez persze azt is jelenti, hogy nem feltétlenül lehet találkozni velük, vagy épp úszni közöttük. Ezt mindig jól elmondják a szervezők, aztán mindig akad delfin.



Mi például egész hamar mindjárt három palackorrú delfinre leltünk, egyikük még gyerek volt, így velük ugyan nem úszhattunk, de ettől függetlenül nagyon murisak voltak, ahogy produkálták magukat a hajón ülőknek. A nap legviccesebb jelenete is itt volt: az egyik delfin egyszercsak függőlegesen felfele kinézett a vízből a hajó felé, mosolygós arccal, majd ugyanúgy visszabújt a víz alá. Mintha csak "kukucs, itt vagyok, fogj meg, ha tudsz"-t játszott volna velünk.

Ahogy innen továbbmentünk, sokáig nem sok minden akadt, majd egy kerek egyfős delfincsordába futottunk, amelyikre akkor hirtelen rászabadították mind a 18 elszánt "delfinekkelúszniakarok" embert. A delfin persze jól megszívatta a bátrakat, és miután tíz méterre tőlük nyomott egy-két piruettet, tovább is ált. Utána meg volt didergés a hajón, merthogy a nap épp egy felhő mögé bújt, a víz meg 21 fokos volt csak.

Ezután következett a szigetnézős program Urupukapukán. Itt elköltöttünk egy kellemes pikniket egy birkalegelő tetején, ahonnan be lehetett látni a környék legelős-susnyás részeit birkástul, pukekóstul.



Jóllakottan aztán egy nyugodt öbölbe mentünk kagylót szedni, végül húztunk vissza a katamaránhoz, ami már ment is tovább a "Hole in The Rock" nevű sziklaformációhoz. A hely, a nevéhez hűen egy sziklából, és egy azon lévő lukból áll. Az első, ami feltűnt, hogy itt csak úgy pezsgett a víz a nagyobb darab halaktól. Aztán jött a "kaland": a katamaránt átvezették a lukon. Hű meg hó. Ezután még körbekerültük a sziklát, egyre nagyobb halrajokat látva, mígnem előkerült egy Mako cápa is, pont annyi ideig, hogy még fényképezni is lehessen.



Végül szépen visszahajóztunk Paihiába, és már tekertünk is vissza Aucklandbe. Útközben mégegyszer megcsodáltuk a lemenő nap által pasztell lilás-narancsszínűre festett eget is.

Ugyanezen a napon Auckland-től ugyanolyan messze, csak a másik irányban, Mt Maunganui-ban egy felfújhatós műanyag kardszárnyú delfint aláztak le az igaziak, amikor minden ottlévő csodálatára beúsztak az öbölbe tüskés rájákért, merthogy a rája nekik fincsi ropogtatnivaló. Na, erről lemaradtunk, de attól még jó volt nekünk a tengeren.

Polinéz kirakodós

A Western Springs park amúgy nyugodt környék, ám a mai napon a Csendes Óceán hangos emberei zengték tele. A Pasifika 2008 fesztivál keretén belül jónéhány Csendes Óceáni szigetország, vagy épp sziget hozta el kultúráját bemutatni.



Megnéztünk pár standot, aztán a nagy melegben gyorsan beszereztünk egy behűtött, szívószálas kókuszdiót, ám a kókusztejből hamar megártott a sok, így egy sültkrumpli is befigyelt mellé gyorsan.

De a Csendes óceán az kutyafüle a rendezvény látogatóinak tengeréhez képest. Az embertömeg elől még a pukekók is elbújtak a susnyásba, s nekünk is bőven elegendő volt egy kör a parkban, mielőtt leléptünk volna. Pedig lett volna mit nézni, de így azt kell mondjam, ez itten nem más, mint egy óriási hawaii vursli.

Pukekó sereg

A reggeli pukekóellenőrző sétánk alkalmával ráleltünk egy egész fészekaljnyi pukekóra. A csapat 8 felnőtt madárból és 5 csibéből állt össze, és egy elkerített tavacska melletti nagy füves területen legeltek épp, amikor odaértünk. Ahogy észrevettek minket, egyből ezerrel rohantak felénk. Na mondom, ennek fele sem tréfa :)

Szerencsére nem a vérünket akarták ontani, csak jöttek csekkolni, hogy mit hoztunk nekik. Nem kellett csalódniuk, ma zabpelyhet kaptak reggelire, aminek nagyon örültek. Kézből még ugyan nem esznek, de kényelmesen flangáltak körülöttünk, s közben pukekóhangokat (a csibék pedig szüttyögő csipogást) hallattak.



Csupa helyes madárkák! Na, mondtam is, hogy így kell kezdeni egy szép napot!

Hétköznapi apróságok

Hallani arról, hogy mennyire kedvesek itt az emberek, elképzelni azt, az egy dolog. Átélni meg egy egész másik. Apró dolgokról van szó, de ha összeadod, akkor nagyonis sok.

Minap sétálunk egy környékbeli utcán, annak is a járdáján. Ötven méterrel előttünk lakos autójával kitolat a garázsból a járdára és lenyitott ablakon át beszél tovább a hozzátartozójával. Közben majdnem odaérünk, így átmegyünk a túloldalra, és ott sétálunk tovább. Két perc múlva lelassít mellettünk az autó, lakos benne letekeri az ablakot, és sűrű elnézést kér, hogy figyelmetlenül elállta az utunkat. Hát igen, ejnyebejnye, ugye?

Ma útlevelet fénymásolni, meg egy oldalt nyomtatni akartam, ügyintézéshez kellett. A sarkon szembe jött egy tábla, hogy fénymásolás, nyomtatás, névjegy, stb., mondom pont ez kell. Beléptem a boltba, ahol épp volt egy ügyfél, akivel foglalkoznak. Közben előjött egy másik arc hátulról, kezében egy rakás névjegy, látszott, hogy nem unalmában kóválygott arra. Ennek ellenére megkérdi miben segíthet. Mondom neki miben. Az árakból is látszott, de szerintem tudta is, hogy nem rajtunk fog meggazdagodni. Mégis, félbehagyta a munkáját, hogy öt percet rám szánjon. Még külön mondtam is neki, hogy nagyon értékelem, hogy segít. Aztán kérdem mivel tartozok, mire ő azt mondja, hogy rendben vagyunk. Biztos látszott rajtam, hogy meglepődtem, erre mosolyogva azt mondja, hogy "welcome to New Zealand". És nem a pénzemért mondta, mert ingyenügyfél voltam. Kultúrsokk öt percig, de azért jól esett.

Kerék- és sínpárok találkozása

Mivel ma semmi említésre méltó dolog nem történt, úgy gondoltam bevezetek egy új rovatot, vicces táblák névvel. Mindjárt az első tábla legyen ez a Christchurch-i, ami a sínekben rejlő veszélyt hivatott jelezni a figyelmetlen kerékpárosok számára.



Érdemes megfigyelni, hogy mind a kerékpár, mind a póruljárt zsoké milyen részletességgel van cizellálva, amely a kék-fehér egyszerűségbe mintegy új színt visz.

Pukekókat etetni

A tegnapi hírek után muszáj volt elmenni megvigasztalni a környékbeli pukekókat egy kis kenyérrel. Az ilyen tevékenységekre pedig (egyik lelkes olvasónk, Renáta is megmondhatja) az egyik legalkalmasabb hely az Aucklandi Állatkert és a Közlekedési Múzeum tőszomszédságában lévő Western Springs park, amiben egymást érik a kisebb-nagyobb tavak, mocsarak és óriási füves placcok. Vigyázat, a zöld gyep tele van tekintélyes méretű - szintén zöld - libaszarral, tetszik nem beleülni fehér ruhában!

Szóval a közhelynek számító sirályok, kacsák és libák mellett - amelyek olyan számban vannak, hogy az már ijesztő tud lenni - itt még számos másik vizimadár is megtalálható, így például fekete hattyú, vizityúk, no meg kedvencünk, a pukekó.

Sőt, mivel a parkot sokan látogatják madáretetési céllal, a szárnyasok hozzászoktak az ember jelenlétéhez, így némelyik bátrabb pukekó egyenesen a kezünkből is elfogadott egy-egy darabka piritóst, no persze amint megszerezte, már sasszézott is hátrébb, hogy nyugodt körülmények közt el is fogyaszthassa. A többi madaraktól eltérően a pukekó a nagyobb falatokkal is könnyen elbánik: míg azok menekülnek vele a többi madár elől, a pukekó fél lábra áll, a másikkal stabilan megfogja a hamit, felemeli, és csőrével már aprítja is, egyenesen a begyébe.



Mindeközben, bár erősen borús volt az ég, sikerült mégis rendesen megégnünk, mert persze annak ellenére, hogy már hallottunk hasonlóról, mi az otthoni reflexre hallgatva nem kentük be magunkat napkrémmel, mondván, hogy nem is süt. Hát süt az, és csak a látható tartományban szűri a felhő, az UV sugarak akadálytalanul átjutnak érzékeny bőrünkig, mi meg most egy hétig lúzer überturistának fogunk látszani.

Pukekók, meneküljetek!

Szegény pukekók hiába dolgoztak szorgosan azért, hogy nemzeti jelképpé váljanak, ettől még egyetlen félrelépés is elegendő volt nekik ahhoz, hogy a föld kizsákmányolásából hasznot hajtó inváziós faj kegyetlenül bánjon velük.

A keddi hírekben olvastam, hogy a Nyugati parti pukekók rákaptak a tőzegáfonyára, mire a farmerek berágtak, és a vadászidény kiterjesztéséért lobbiztak, úgy tűnik, sikerrel.



Szegény kis pukekók mától futhatnak a puskák össztüze elől. Mindjárt sírok... micsoda barbárság, és pont itt, ahol pár száz évvel ezelőtt még a madaraké volt minden. Miért van az, hogy amíg a borászok jól elvannak a pukekókkal, addig mások csak az erőszakban látják a megoldást?

Egy biztos, ezek után kerülök mindent, aminek köze van a tőzegáfonyához. Ha a pukekók nem ehetnek belőle, akkor felőlem akár fel is kophat a tőzegáfonya termesztők álla.