Locsolóvers

Új-Zélandon jártam
Zöld erdőket láttam
volt bennük Takahe,
Locsolni, szabad-e?

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Nézzétek, mit tojtak a pukekók húsvétra! :)

Tiritiri Matangi

Már régóta be voltam sózva, hogy meglátogassuk a Tiritiri Matangi szigetet, merthogy sok szépet olvastam róla. A sziget egy igazi madárparadicsom, ahol szabad ég alatt, természetes környezetükben lehet megnézni Új-Zéland veszélyeztetett madarait.

Az 1970-es évekig a sziget legelőként üzemelt, teljesen letaroltan, lepusztultan vette át a DOC. A nyolcvanas években aztán újraerdősítették és őshonos madarakat telepítettek be. Az elmúlt lassan harminc évben túlnyomórészt önkéntesek munkája által a sziget hatvan százalékát újra erdő borítja (ez háromszázezer fa ültetését és gondozását jelentette), amelyet könnyen járható ösvények szőnek át. Számos kutatást is végeznek itt, de mindeközben a szigetet bárki meglátogathatja (ez azért napi 150 főben van limitálva, így előre kell foglalni helyet).

A 360 discovery kompjárata az Auckland-i kompkikötőből, valamint a Whangaparaoa-i Gulf Harbour-ból indul. Ez utóbbiból féláron, így nem meglepő módon, a komp itt telik meg. Egy negyedórás hajózás után még túl kell esni a nehezén, amíg ez a tömeg eligazítást kap és szétszóródik, de utána már el is mélyedhettünk a folyamatos madárfüttyben. A tömeg okozta gyötrelmeket pedig feledtette Greg, a Takahe, aki mintegy fogadóbizottságként lófrált a frissen érkezett látogatók közt.

A szigetet behálózó ösvények több séta alternatívát is nyújtanak. Mi a Hobbs beach, onnan Kawerau Track, majd a világítótorony, végül Wattle Track útvonalat jártuk be. Az ösvények mentén több helyen is vannak padok, ahova kényelmesen le lehet ülni, s figyelni a hihetetlenül aktív madárvilágot az erdőben.

A Tieke (nyergesmadár) kacagása szinte minden bokorból folyamatosan hallatszott, és sűrűn feltűnt a fekete, hátán rozsdavörös, nyeregszerű mintázatú madárka is, aki ezeket a hangokat produkálta. Persze, próbálj fotózni fák árnyékában folyamatosan ide-oda ugráló, repkedő madarakat...

Aztán egyszercsak felbukkant egy Hihi, egy méterre se volt tőlünk. Eldalolta, amit akart, majd tovább is repült. Eközben a Tui madarak minden mennyiségben, fákon, bokron koncerteztek. Erre rákontráztak a sárgás színű Korimako madárkák, akik mint valami macska, nyávogó hangokat ad ki. Több helyen etetők is voltak kikészítve, ezek körül csapatosan mókáztak ezek a nyávogók.

Ahogy kicsit nyitottabb részre értünk, az aljnövényzetben hirtelen mozgásra lettünk figyelmesek: egy pár fürj, no meg a kis szürke porontyuk botladozott a bozótban. Kicsit odébb a hegygerinc füvén vígan legelt két Takahe. Itt nem ijedősek a madarak, nagyon közel engednek magukhoz. S ahogy közvetlen közelről a világ egyik legritkább madarának a szemébe néztem, békét láttam benne.

Aztán az ösvényen valamivel odébb egy kokako sziluettjét pillantottuk meg. Túl messze volt ahhoz, hogy megközelítsük, de a listánk így is tovább bővült. Kicsit odébb pedig elénk ugrált egy Új-Zélandi vörösbegy. A kicsiny madárka kérdő tekintettel fürkészett minket, ahogy egyre közelebb jött hozzánk. Pici vékony csőre, a nagy, kérdő szemekkel együtt igazi cukiság, Pukekóné egyből bele is szeretett.



A világítótorony felé közeledve egy füves dombtetőn is áthaladtunk, ami csodás kilátást adott a Hauraki öböl szigeteire, sőt, még Auckland is látszott a távolban. Innen visszanézve a sziget gyönyörű zöld lombkoronáján legeltettük szemeinket egy kicsit, majd mentünk is tovább toronyiránt.

A világítótorony tőszomszédságában, az ajándékbolt mellett van a kajaplacc, ám itt csak a madarak kapnak enni finom nektárt, minden más kétlábúnak be kell érnie azzal, amit magának elcsomagolt még otthon. A négylábúaknak pedig semmi keresnivalójuk a szigeten, és ez így van jól.

Habár a madarakat etetni itt tilos, ez a szabály a jövő reménységét, a kis kiváncsi Takahe csibét nem tartja vissza attól, hogy bele lessen minden kinyitott táskába. Naggyon helyes! S ha eddig nem is, itt remek alkalom akadt a Pukekó és a Takahe összehasonlítására, ahogy egymással versenyeznek a látogatók figyelméért.

A Korimako és Tui madarak seregének hangos, ám gyönyörű kórusa mellett elfogyasztott ebédünk közepette megjelent a placc szélén a fákon egy Kokako pár. A Kokako olyan ritka jelenség, hogy abban a pillanatban kaja eldob, fotógép kézbe. Hát, majdnem élesre sikerült a kép...

Aztán lassan idő volt visszaindulni a kikötőbe. Azért a Wattle Track-en lefele leültünk nézni, ahogy a madarak jönnek az oda kikészített itatóhoz. Tui és Korimako is felbukkant, s egy újabb vendég, a Kakariki (kis, színes papagáj) is előkerült.

Az ösvényen kicsit tovább mellénk szegődött egy örökmozgó piwakawaka (legyezőfarkú) madárka is. Gyors mozdulatokkal követte lépteinket, billegette legyezőit, persze mondanom sem kell, esélyem se volt lefotózni, ahhoz túl lassú a fotógépem. A hátralévő szakaszon aztán a nyergesmadarak, Tuik, Korimakok még kitettek magukért, hogy madárhangtól zsongjon a fejünk még sokáig, mielőtt újra a kikötőbe értünk volna.

Egyszerre volt csodálatos, szomorú, mégis reményteli belegondolni, hogy Új-Zéland ilyen lehetett néhányszáz évvel ezelőtt. Tiritiri Matangi madárkórussal áthatott erdeihez képest Új-Zéland ember által legyalult részei csak kietlen pusztaságnak hatnak. Mégis, az ilyen kis talpalatnyi sikerek azt sugallják, hogy talán egyszer újra a madaraké lehet Új-Zéland.

Piha

Hétágra süt a nap, más dolgunk meg épp nincs, hát leugrottunk Piha Beach-re. Tőlünk úgy harminc kilométer lehet, viszont egy szűk, épp csak kétsávos, igencsak kanyargós út vezet oda a Waitakere Ranges erdős dombjai között. A kanyargós szerpentinek hatását csak az tudta fokozni, amikor a szembejövő autók belógtak a sávunkba, a másik oldalon meg ugye ki tudja hol van az autó a keskeny padkához képest. Persze a biciklisek kerülgetése közben is a frász kergetett még minket. Szóval pont jól jött az a tengerparti nyugi, ami Pihán várt ránk. Hiába, még szokni kell ezt a közlekedés dolgot...



Naszóval, Piha egy az Aucklandiek által kedvelt üdülőhely a Tasmán tenger partján, ami délelőtt, mikor odaértünk, még alig volt populált, majd úgy délre már elég rendesen. Persze feketehomokos tengerpartból van bőven, így inkább csak a parkolókban érződött a telítettség.

Az itt található aprószemű fekete homok több vicces tulajdonsággal is bír: egyrészről jól átforrósodik a napfényben, másrészről vizesen ráragad az emberekre, akik ezek után szurtos petik lesznek, harmadrészt a nedvességtartalomtól függően vagy teljesen süppedős ha száraz, vagy nagyon kemény, ha épp szárad, vagy kimosódik a lábunk alól, amikor jön a víz.

A tengerpartot a csinos hullámok miatt inkább a szörfösök, mint a fürdőzők látogatják, így a hirtelen meredek Oroszlán Sziklát megmászva pont jól lehet látni a deszkájukon fekve a megfelelő hullámra várakozó szörfösöket az öbölben. Amikor aztán jön a hullám, hirtelen mind felülnek, és már lovagolják is azt. Persze akik eközben még befele eveznek, kapnak egy rendes "nyaklevest" a szemben érkező hullámtól, ami szintén vicces látvány így elsőre.



A víz kellemesen hűvös, a nap viszont igencsak kezdett égetni, persze a sapkánkat otthon hagytuk, úgyhogy végül nem vártuk meg az apályt, ami pedig állítólag itt nagyon jó, mert jó messzire be lehet olyankor gyalogolni, a mindenféle tengeri herkentyűk, csillagok meg effélék, eközben az eddigre száraz sziklák alján szorosan egymásba kapaszkodva figyelnek. Na majd legközelebb tervezünk is, hogy mikor van délelőtt apály, meg gyönyörű napsütés egyszerre...

Ajándékbolt a köbön

Most, hogy már van autónk, végre meglátogattuk a legközelebbi bevásárlóközpontot is, ami történetesen a Massey-i Westgate, kerek három kanyarra innen (persze a kanyarok közt autópálya is van, így az a három kanyar 7 kilométert jelent). A fogyasztói társadalom által ránk nehezedő súlyt már muszáj volt enyhíteni, mert nagyon nyomott. Az autót használtan vettük, így az nem ér, úgyhogy most mentünk a leárazott friss áru szaga után.

Vettünk féláron szép étkészletet (4 dollár per darabért kár lett volna otthagyni), meg ezt-azt, de nem is ez a lényeg, hanem hogy van ott egy naggyon tuti ajándékbolt, mit bolt, áruház. Craftworld a neve, és veszett nagy területen a giccstől a gyönyörű ajándéktárgyakig minden van benne, köztük sok sok ötletes dolog is. A legjobb, hogy kicsiny, méteres környéki standokra van felosztva a nagy áruház, ahol az egyes kis kirakatok önmagukkal szép összhangban, igényesen vannak berendezve, hogy az embernek már-már kicsordul a könnye a sok szép portéka láttán.

Természetesen nem tudtunk eljönni pukekós ajándék nélkül, így az otthoni pukekósereg ismét tovább gyarapodott. Csak költözni ne kelljen egyhamar :)

A Craftworld-öt viszont mindenkinek csak ajánlani tudom. Az is biztos, hogy minden hazalátogatás előtt ide fogunk zarándoklani.

Átírás, jobbkormány és automata váltó

Na, kérem szépen, megvan az négykerekű. Tegnap átutaltuk a vételárat, ma meg jól átírtuk a nevünkre és elhoztuk az autót. Az átírás, ahogyan azt már többen is megírták, valóban viccesen egyszerű: a postán van ide vonatkozó űrlap, amit kitöltünk szépen, és kilenc dollár kíséretében, valamint egy fényképes igazolvány (esetünkben útlevél) felmutatásával ott helyszínen megtörténik. Tényleg csak ennyi. Posta van bőven (nem úgy, mint okmányiroda), és itt nem kell időpontot vagy sorszámot sem kérni.

Amit egy kicsit azért furcsállok a rendszerben (és ezzel nem vagyok egyedül), az az, hogy a "change of ownership" űrlapon elegendő a rendszámot, valamit az autó márkáját és típusát feltűntetni, sőt, az előző tulaj aláírása vagy jelenléte sem szükséges az átíráshoz, ami viszont ott helyben meg is történik elektronikusan. Remélem azért ki van találva, hogy ne lehessen vagy épp ne érje meg visszaélni a rendszerrel.

Szóval átvettük az autót, aztán jól el is hajtottunk bele a nagy baloldali közlekedésbe, ami nappal nem is annyira vészes, mint az, hogy jobbról nézve hol is van az autó bal eleje. Na, ehhez nem volt baj, hogy ketten vagyunk, mert így az anyósülésből lehetett helyzetjelentést adni folyamatosan. Azért este egyedül még nem vágnék bele, de majd megszokjuk ezt is.

A másik dolog, ami nekünk még új, az az automata váltó. Mert az addig oké, hogy P a parkolás, R a rükverc, D a drájv, azaz menet. Ezek ugye magukért beszélnek. Azt is tisztáztuk, hogy az L és II fokozatok célja az, hogy mondjuk egy tartós lejtős szakaszon szándékoljunk motorfékkel tartani a sebességet, ami sokat kíméli a féktárcsákat az automatika ne váltson feljebb 1 vagy 2-es sebességnél, ami mondjuk erős hegymenetnél segít tisztázni a körülményeket. De, és itt jön a kérdés: az N, mint Neutral, azaz üres fokozatot mire használják? Merthogy ugye D és fék az a lámpánál elegendő, míg ha leállok, akkor P. Valaki súgja meg a megoldást... előre is köszi!

Március 20-i Frissítés: ezúton is köszönöm a hasznos megjegyzéseket, határozottan okosabbnak érzem magam tőlük!

Auckland ZOO

Tegnap jól kihasználtuk a szép napos időt, s tettünk egy kört az Auckland-i állatkertben. Habár eleinte volt egy kis fenntartásom azzal kapcsolatban, hogy mennyire lesz érdekes a vadon élő állatok után bezártakat megfigyelni, ezt hamar eloszlatta az állatkert tágas, mind állat- mind pedig látogatóbarát kialakítása.

Mindjárt a kiwiházzal kezdtünk, csak mert ott volt a bejárat mellett. A már a szokásosnak mondható vöröses gyenge fényben kerestük a gömböc madarakat, ám úgy tűnik épp aludni voltak. Ugyanez volt a helyzet a kea, majd később néhány import faj, mint például a szumátrai tigris esetén is. Lehet, hogy korán érkeztünk, de inkább arról lehet szó, hogy az állatok kényelmesen tudnak aludni a lakosztályukon.

Az ausztrál részen aztán már testközelből lehetett emut nézni. Ez egy nagytestű, rendkívül fésületlen fejű és muris tollazatú jószág, nem éppen okos ábrázattal, ráadásul meglepően mély hangon tud morogni. Szintén itt lehet megcsodálni a szószátyár lóripapagájok színes tollazatát is, majd még néhány igen érdekes ausztrál madárfajt (kookaburra, kakadu, pintyek és még sokan mások).

Az afrikai szavannát bemutató rész egész jó kialakítással is bír, így magasabbról is megtekinthettük a zsiráfokat, zebrákat, orrszarvúkat, struccokat, antilopokat. Külön helyen laknak a közkedvenc szurikáták. Ami nem megszokott dolog, hogy az elefántok mellé még pukekók is beköltöztek, ami felettébb érdekes kombináció, lássuk be.



Az igazi gyöngyszemek viszont csak ezután jöttek: a fókamedence felülről, és víz alól (üvegen keresztül) is remek alkalmat adott újra megcsodálni a vadonban már megismert kedvenceinket. A fókák szomszédjában pedig kicsi kék pingvinek laknak, akikkel eddig még nem sikerült összefutnunk, így ma újabb őshonos madárfaj került fel a már látottak listájára.

A nap csúcsa pedig egyértelműen az őshonos állatvilágot bemutató húszperces előadás volt, ahol egy igazi kiwimadárral találkozhattunk pár perc erejéig, méghozzá olyan fényviszonyok közt, ahol még kényelmesen fotózni, videózni is lehetett, és ránézésre a madár sem bánta a dolgot. Amikor aztán megunt minket, fogta, és beszaladt a színpad mögé.

Ez a kiwis találka már csak azért is nagy szám, mert a kiwi éjszakai állat, így világosban gyakorlatilag esélytelen vele összefutni. Hát itt végre sikerült.

Pukekó a golfütőn

Ismét visszatértek a vasárnapi pukekók! Ma például egy remek golfütő fedő formájában. Mert miért is ne vigyázhatnának a pukekók kedvenc golfütőinkre?

Kiwimadár számüzetésben

A Washington D.C.-beli Smithsonian National Zoo az egyetlen olyan hely Új-Zélandon kívül, ahol a nagyon ritka Északi Szigeti Barna kiwimadárral lehet találkozni. Sőt, Március 7 óta egy újabb csibével gyarapodott a kis expat populáció.



Az újkeltű (merthogy ugye a madarak nem születnek, hanem kikelnek) kiwi csibének ugyan még nincs neve, de egy webkamerán keresztül lehet majd figyelni minden mozdulatát, így szerintem a Truman név pont megfelelne neki.

Hírnév ide vagy oda, a kismadár soha nem láthatja meg őseinek földjét. Azt ugyanis bioszekuritisek őrzik a külföldről származó (nem embernek kinéző) élőlények elől, amelyek mindegyike biológiai kockázatot jelent a törékeny ökoszisztémának.

A tényeken túl egy kicsit azért mégiscsak irónikus, hogy pont az ember nem engedi be a kiwi madarat Új-Zélandra, méghozzá biológiai kockázatra hivatkozva. A kiwi madár szemszögéből nézve ennél nagyobb pofátlanságot el se tudnék képzelni.

Trundler park

A "Trundler park" esetében első hangzásra valami szép pázsitos kellemes helyre gondolhatnánk, de szó sincs ilyesmiről. Ellentétben például a tetszetős "Albert park"-kal, a "Trundler park" egyáltalán nem különleges valami. Épp ellenkezőleg, a bevásárlóközpontok szürke aszfaltján jöhet velünk szembe eme felirat, jelezvén, hogy oda tetszik visszatolni a bevásárlókocsikat.

Merthogy az az áruházi bevásárlókocsi, ami máshol shopping cart, vagy épp trolley, az itt valamiért trundler névvel illetődik. Persze attól, mert másképp hívják, még ugyanúgy félrehúz, hogy lehetőleg körbe kelljen vele menni az egész áruházon, mire oda tudjuk tolni, ahova szerettük volna.

Na, akkor ezennel a mai kiwiangol nyelvleckével is megvolnánk.