Utoljára látható

Douglas Adams Utoljára látható című könyve egy kihalás közeli fajokat felkutató expedíció felettébb szórakoztató, mégis összességében legalább annyira szomorú leírása. A neves sci-fi komédia író saját jellegzetes humorával fűszerezve mutatja be Madagaszkár, Zaire, Indonézia, Kína, Mauritius és Új-Zéland egy-egy kiemelten veszélyeztetett állatfajának viszontagságait.

Új-Zélandon a legveszélyeztetebbnek számító Kakapo, vagy bagolypapagáj populációja 1988-ban, a könyv írásakor valahol 50 példány környékén volt. Az azóta eltelt idő alatt ez a szám majdnem megduplázódott, amiben minden bizonnyal szerepe van a könyvnek, amely a publicitás révén megerősítette a Kakapo megmentését célul kitűző, főleg önkéntesekből álló szervezetet.

A Kakapo maga a megtestesült szelíd, kedves, ártatlanság. Ahogy azt Douglas Adams írta:

"Ha az ember belenéz nagy, kerek, zöldeskék arcába, olyan derűsen ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember legszívesebben megölelné, és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja, hogy valószínűleg nincs igaza."

Más, kompetitív fajokkal szemben a szigetlakó Kakapo a populációja egyensúlyát úgy érte el, hogy borzalmasan nehézkes párzási módszerének köszönhetően sosem kellett a túlnépesedés veszélyével szembenéznie. Sajnos ahogy az ember sorra behurcolta az egymás lábára lépő fajokat, amelyek az élettérért folytatott kiélezett versenyben mind hatékonyabb módszerekkel bírtak, a Kakapo békés megoldása mind jobban háttérbe szorult, s ez a szelíd madár a békés módszerével együtt csendben majdnem teljesen eltűnt.

A gondoskodásnak köszönhetően a Kakapo egyedszáma már nem csökken egy jóideje, a fennmaradásáért folytatott küzdelem azonban továbbra is elég ádáz. Már eddig is drukkoltam a Kakapónak, a könyvet elolvasva viszont végleg bekerült a kiemelten kedvenc madaraim közé.

Esőerdő Expressz

Az Esőerdő Expressz egy keskeny nyomtávú, alacsony növésű vasút, ami Titirangiból az Upper Nihotupu Reservoir-ig, Auckland egyik nagy víztározójáig, majd onnan vissza közlekedik minden hétvégén naponta kétszer.

A kisvasút amolyan családi program, egy gördülékeny kikapcsolódás a városi dzsungelből az esőerdőbe. Az öt és fél kilométeres szakasz végig egy vastag vízcső mellett halad, amit javarészt már rendesen benőtt az aljnövényzet. A masiniszta az iskolarádióján keresztül valami angolnak tűnő nyelven makogott mindenféle okosat a helyi növény- és állatvilágról, valamint a víztározó történetéről.

Útközben néhol megritkult az erdő és remek kilátás nyílt a zöld domboldalakra. Máshol pedig rövidebb-hosszabb alagutakon keresztül haladtunk, ahol aztán jól megcsodáltatták velünk a barlang oldalán tanyázó wetákat (helyi óriástücskök), a barlang mennyezetén világító kukacokat (ilyenkor lekapcsoltak minden lámpát), valamint az aprónép ijesztegetésére a barlang falán elhelyezett műanyag óriáspókokat.

A vonat csak egy fahídon áll meg néhány percre, amolyan fotózkodás erejéig, majd a Nihotupu völgygát lábánál, egy piknikelésre kialakított hely a végállomása. Innen gyalog fel lehet kapaszkodni a gát tetejére, ahonnan sok-sok esőerdő, egy víztározó tó, magas betongát, mély völgy, valamit kereru, tui, piwakawaka madarak adják az attrakciót.



Habár a téleleji hétvégén szép napos idő volt, az egyik oldalán nyitott vasút a déli lejtők árnyékában, no meg hosszú alagutakban kanyargott, így a több réteg ruha ellenére igencsak át sikerült fáznunk a párás tizenegykét fokban. Utólag belegondolva, nem annyira téli program ez, mint inkább nyári. Sebaj, a kisvasutazás után egy jókora adag forró csoki befigyelt, és mindjárt visszatért belénk az élet.

Lassan fürdeni

Kukkoljon pukekót fürdés közben, méghozzá b_e_l_a_s_s_í_t_v_a, hogy ne maradjon le egyetlen pillanatról sem.

Leárazás

Az élelmiszer és energiaárak folyamatos növekedését figyelve felmerülhet bennünk, hogy miként takaríthatunk meg néhány centet. Nos, az egyik lehetőség, hogy olyan akciós alapvető élelmiszereket vásárolunk, amelyek legalábbis nem drágultak.



De akkor még mindig marad a kérdés, hogy akkor most mennyit spóroltunk?

Hová, hová?

Kiwiangolunkat további csiszolása, finomítása végett ezúttal tanulunk egy cifrát.

Tegyük fel valaki megkérdezi tőlünk, hogy "Where are you going?", azaz "Hová, hová?", nekünk pedig erre vagy nincs konkrét válaszunk, mert épp csak erre jártunk, vagy nem akarjuk az illető orrára kötni mibenjárásunkat.

Nos, az ilyen esetekre szabatos kiwi kifejezés az "up the boohai shooting pukeko's with a long-handled shovel", ami hozzávetőleg annyit tesz, hogy "el a toszba, pukekót lőni hosszú nyelű lapáttal".

Aki pedig attól fél, hogy esetleg elsülne a lapát nyele (ami nagyon helyes, a pukekókat nem ám bántani!), az nyugodtan le is hagyhatja az up the boohai utáni részt.

Pingvinkaland

Szoktátok szeretni a cuki-muki állatos történeteket, hát itt van egy friss, ropogós a mai hírekből. Ezúttal egy eltévedt pingvint kísért vissza kedvenc közegébe egy kedves közeg.

Történt ugyanis, hogy hajnal hasadtakor Cannons Creek környékén egy figyelmes család a tengerparttól két és fél kilométerre, az út szélén talált egy kissé dezorientált kis kék pingvint. Mivel az állátjóléti kontaktok ilyen korán még aludtak, a rendőrséget kellett bevetni.

A kiérkező közeg nem tudván mit kezdjen egy kóbor pingvinnel, bevitte a Porirua rendőrörsre, s bekasztlizta egy papírdobozba, majd hívta az ilyen esetekben értesítendő környezetvédelmi hivatalt, a DOC-t, akik viszont túl elfoglaltak voltak, így visszaszállt a rendőrségre a pingvin hazafuvarozásának tisztje.

A kis pingvint így végül elvitték a közeli tengerpartra. A sós tenger szaga és a hullámok hangja megtette hatását, a pingvin teljesen bezsongott, s amint kivették a dobozából már tekert is a (számára biztonságos) hullámok közé.



Kis pingvinünk így végül megmenekült, de közben még szerzett egy jó napot a rendőrörsnek, a híreken keresztül pedig nekünk is. Kell ennél szebb hepiend?

Whatipu

Whatipu Beach a Manukau öböl bejáratának északi oldalán helyezkedik el. Titirangi felől Huián keresztül lehet járművön megközelíteni, onnan is csak egy hosszú, szűk makadámúton, ami viszont cserébe gyönyörű zöld, nyugodt, erdős-legelős dombok oldalában kanyarog, sok-sok széppel ellátva az erre utazók szemeit.



A parkoló melletti füvön érkezésünkkor épp három pukekó legelészett nyugalmasan. Két másik autót kivéve semmi jel nem utalt arra, hogy a környéken valaki más is lenne rajtunk kívül, amit nem csodálok, mivel egy eléggé kieső partszakaszról van szó.

Innen gyalogosan a part felé vettük az irányt, ahol aztán a homokos tengerparton érdekes formájúra erodálódott sziklák fogadtak minket. Dél fele, az öböl túlsó oldalán egész kopár sziklák látszanak, míg Északra csak mocsár és mocsár, ami felettébb szokatlanul hatott az eddig meglátogatott homokdűnés partszakaszokhoz képest.



A mocsár, amelyben az uralkodó növényzet néhány tengerparti fűféléből, harakekéből és káposztafából áll, leginkább a Gyűrűk Urából ismert holtlápra emlékeztetett minket, éppen csak lidércfények és víz alól visszatekintő szempárok nem voltak, ellenben mindenféle furcsa rozsdavörös algatelepek igen. Bár homoklegyekkel nem találkoztunk, lépten-nyomon azt figyeltem, honnan törnek majd ránk csapatostul.



A legfurább sziklaformációt, ami ránézésre egy olyan kúp, aminek az aljából kiharaptak egy nagy darabot, csak a mocsáron keresztül lehetett volna megközelíteni, nekünk viszont nem volt sok kedvünk útközben odaveszni, így innen inkább visszakanyarodtunk és alternatív célpontként az öböl csücskét képző sziklát választottuk.

Mit mondjak, ez a Whatipu furcsa egy vidék. Útba bizony nem esik, meg nem is annyira barátságos a terep, így szerintem a jövőben majd legfeljebb csak kalandtúrázni járunk erre, ha épp olyanunk lesz. Egy látogatást azért megért.

Gerilla kertészet

Minap olvastam egy cikket a gerilla kertészetről, mint újkeletű társadalmi jelenségről, amely hadat üzent az elhanyagolt, ápolatlan köz- illetve magántulajdonok igénytelenségének, növényekkel díszítve azokat. Mondanom sem kell, egyből megfogott a dolog.

Maga a "gerilla kertészet" kifejezés egész pontosan azt takarja, amikor nem saját tulajdonán, illetve a föld tulajdonosának tudta vagy épp jóváhagyása nélkül űz valaki agrártevékenységet. Ennek csak egy része az, amikor a közterületeket szépítik az önjelölt kertészek. Egy egész másik vonulata pedig az, hogy más kertjébe ültet valaki zöldséget, visszajár gondozni, majd végül betakarítja azt.

Ez a tevékenység szinte minden esetben kimeríti a birtokháborítás jogkörét, de ha a tulajdonos nem szentel figyelmet saját földjének, a gerillakertész pedig körültekintően, károkozás nélkül űzi tevékenységét, akkor abban nem sok morális kivetnivalót látok.

A fent hivatkozott oldalon van egy új-zélandi hozzászóló is, aki a cikk kapcsán jött rá, hogy amire a szükség vitte rá és amit már évek óta művel, az gerilla kertészet. Nagyon tetszett a története, úgyhogy lefordítottam nektek. Íme:

Szent szar!
Évek óta ezt csinálom anélkül, hogy tudtam volna, hogy ez egy mozgalom.
Új-Zéland közepén egy kicsi faluban élek. Feleségemmel Ausztráliából költöztünk át, életforma váltás végett. Csak itt szembesültünk azzal, hogy a fizetésem úgy negyede volt annak, amit Ausztráliában kerestem, ami nem lett volna gond, ha mindketten keresünk és nincs kit eltartani. A feleségem viszont épp első gyermekünkkel volt terhes.

Csináltam egy zöldséges kertet és vadászok is, így az élelmiszer számláink sokkal kisebbek voltak, mint lehettek volna.

Egy nap azonban a kertünk eltűnt. Négy napig folyamatosan szakadt az eső és elmosott minden palántát, így gyűjtögetnem kellett.

Egy olyan területen élünk, ahol kevesebb, mint 200 ember lakik, de több, mint 600 nyaraló van. Több udvarban is jártam (tudom, birtokháborítás, mea culpa), többféle vadon termő zöldséget találtam, amiket - hogy családomat etessem - hazavittem. Majd újraültettem. Majd megint betakarítottam és újraültettem. Később megjelöltem a GPS helyzetét az összes ilyen helynek.

Mindeközben sok gyümölcsfát is találtam, amelyek vagy közterületen voltak, vagy nem szedték le sosem őket. Ezeket is megjelöltem a GPS vevőmön.

Úgy tűnt, hogy kevés olyan dolog van, ami mindig jó hozammal bír, így újításképp üres telkeken kezdtem ültetni, s ezeket is megjelöltem.

Ami meglepett, hogy mások is gyűjtötték a termést. Van itt például egy nagy ház, ami azóta üresen áll, amióta itt lakunk. Egy Észak Amerikai üzletemberé, aki nem használja. Egyik évben összeszedtem az almáját (köszönöm!), ám a következő évben már megelőzött valaki.
Máskor olyanokkal találkoztam, akik az általam ültetett fűszerkerteket dézsmálták, míg volt, akiknek elmondtam, hogy én hol szoktam gombát szedni.

Az általunk használt zöldség és gyümölcs 90%-át takarítom be, felét a saját kertünkből, a többit pedig a gerilla kertészet eredményeképp gyűjtögetve.

Egy nap az egyik szomszéd bekopogtatott és megkérdezte, hogy én dézsmálom-e a kertjét, mire mondtam, hogy igen és felajánlottam, hogy kifizetem, amit elhoztam onnan. Ezt visszautasította, ellenben megkért, hogy locsoljam meg a virágait, és tartsam a szemem a csónakján is.

Micsoda nagyszerű pillanat volt!

A Királynő születésnapja

A korona iránti különös vonzalom a Brit Nemzetközösséget érdekes jelenségekre sarkallja. Az egyik ilyen jelenség a Királynő Születésnapjának ünnepe, ami felettébb rejtélyes módon több, évenként változó időpontra esik.

Persze tekinthetjük egy kedves gesztusnak is a mindenkori királynő részéről, hogy dolgos alattvalói kedvében járva mindig a nemzetközösség adott országának megfelelő időpontban tartja meg a születésnapját.

Új-Zélandon például mindig Június első hétfőjén van szabadnap és "születésnapi parti". A wikipedia szerint azért nem Június második hétfőjét ünneplik, mint az ausztrálok, mert Új-Zéland éghajlata hűvösebb, s így a korábbi időpont jobban egybeesik a síszezon nyitó hétvégéjével.

Ezek szerint lehet, hogy nem is Queen's Birthday-nek, hanem Queenstown's first day-nek kellene hívni. (Na jó, a síszezon túristaözönéből nem csak Queenstown profitál, de kétségkívül az egyik legnagyobb haszonélvezője annak.) Mindenesetre elég furcsa, hogy a születésnapot itt épp a klímához igazítják.

De ha már így esett, Sokáig éljen a királynő, alattvalói pedig csatoljanak sílécet!

Pukekócsibe eszik

Mai pukekós képünkön a kicsi, pelyhes pukekó csibe épp szülője szájából eszik valami frissen legelt füvet, mert az jó.