Ki korán kel, kormoránt lel

A péntek reggeli csodás napsütéstől vezérelve újfent meglátogattuk a Shakespear Parkot, annak is a tengerpartjait, mert télen, hétköznap reggel konganak az ürességtől, így zavartalan tudtuk élvezni a tengerpart igazi szépségét.

Séta közben egy pohutukawa fa göcsörtös ágainak védelmében lettem figyelmes egy kormoránra, s mindjárt megörültem, hogy milyen jó fotótéma lesz belőle, ha nem repül el. Szépen lassan somfordáltam hozzá egyre közelebb, próbálgatva a láthatatlan határokat ember és madár közt. Három méternél nem mentem közelebb, mert mégiscsak fotózni jöttem, nem pedig madarakat kergetni, mint az eszetlen négylábúak.


Madarunk ellenben nem zavartatta magát, a kamerám össztüzét nem csak hogy jól állta, hanem egyszercsak gondolt egyet, s megindult az irányomban. No, ekkor már én jöttem zavarba, mert mégiscsak ki közelít meg kit... a végén még ő kezd engem fotózni és feltölti a képeket a blogjára.

Kormoránt eleddig csak távolról sikerült megfigyelnem, s abban a tudatban éltem, hogy ez csak ilyen távcsövön át megfigyelhető madárfaj. Erre itt van egy, amelyik épp felénk totyog. Nem támadólag, csak úgy, mintha épp érdekelné, hogy mi mifélék vagyunk.


Nem mondom, nem panaszkodtam, ilyen közelről ritkán nyílik alkalom vadidegen madarakat fotózni. Tessék jól megfigyelni azokat az ártatlan szemeket, azt a hosszú, vékony, kampós csőrt, no meg azokat az irgalmatlanul befelé csámpás lábakat. Különös szerzet, de biztos nagyon hatékony halászmadár.

A kormorán ugyebár halat eszik, az meg nem volt nálunk (képzeljétek, nem hordok a zsebemben csalihalat), így nem számítottam arra, hogy egyenesen barátozásba torkollik az esemény, pedig éppen ez történt, közös fotókkal, kar- illetve csőrnyújtásnyira egymástól.