Veszélyes talajon

Bár sokan nem gondolnak bele, Auckland egy a mai napig is aktív vulkáni mezőre épült. Ennek ékes bizonyítéka a város területén található mintegy harminc vulkáni kúp, amelyek közül a legfiatalabb, egyben a legmagasabb a Rangitoto, mindössze 600 éves.

Egy esetleges (hozzáteszem bármikor várható) újabb vulkán megjelenése esetén az impozáns nevű Ruaumoko szimulációs gyakorlat becslései szerint kétszázezer embert kellene gyorsütemben kitelepíteni a kitörés két kilométeres sugarából, ráadásul inkább déli irányba, mivel a sziget földrajzából adódóan egy Auckland-i fennforgás veszélybe sodorja Northland infrastruktúráját is. Ez persze kicsi esélytelennek látszik a hétköznapi csúcsforgalomban dugóktól szenvedő főutakat tekintve.

Mivel a bizonytalansági faktor miatt az esemény nem tervezhető teljes részletességgel, marad az a változat, hogy amíg Auckland lakói szeretnek veszélyesen élni, a katasztrófavédelemnek folyamatos rémálmai vannak.

Ifjú kiwi, vidám kiwi

Nemrégiben írtam egy rövidet a március elején, az őseitől távol, Amerikában született kiwimadárról. A napi hírekben pedig már arról hallani, hogy genetikai módszerekkel sikerült megállapítani a nemét is: fiú lett a kiwicsibe.



Sőt, mi több, cseppet sem bánkódik azon a tényen, hogy soha nem látogathat el Új-Zélandra, hanem igazi önfeledt, vidám természetével boldogítja gondozóit, akik így számoltak be eddigi ténykedéseiről: "Bármelyik pillanatban kipattan a szeme, és máris futkározni és ugrálni kezd. Folyamatosan rajta kell tartsuk a szemünket, mert fogalmunk sincs, mit fog a következő pillanatban csinálni. Aztán egyszercsak, egy hirtelen ötlettől vezérelve már bóbiskol is tovább. Nagyon vicces jószág."

Mindezek után pedig már könnyen adtak neki nevet: ezentúl csak "Koa" néven szólítják, ami maoriul annyit tesz, hogy vidám, ujjongó.

Ez kell a világnak, még több vidám kiwicsibét ide!

Titirangi Market

Minden hónap utolsó vasárnapján Titirangi központja néhány órára piaccá alakul, amit ezúttal magunk is megtekintettünk.

A kezdeti bonyodalmakat (parkolóhelyet találni a közelben) leküzdve már be is vetettük magunkat a standok közé, ahol kézműves termékeket (fafaragványokat, kötött árut, festményeket, mindenféle apróságokat) és bioélelmiszert lehetett leginkább találni. A piac nem nagy, de a választéka színes, a hangulata családias, a friss organikus pékáruk, sajtfélék és egyéb csemegék illata pedig egyenesen ellenállhatatlan.

S ha már Titirangiban van az ember, érdemes a környék zöldellő bozótjában is sétálni egyet. Mindenképp kellemes vasárnapi kikapcsolódás!

Pukekós szállás

Nelsonban van egy szálláshely, amelyiket pukekókkal vérteztek fel minden fronton, ami nagyon dicséretes, egyben egy nagyszerű ötlet, hogy miként lehet egyedivé, lakájossá tenni egy apartmant.



Kétségkívül az éjszakánkénti 160 dolláros ár nem a legolcsóbb szálláslehetőség, de mennyivel kellemesebb úgy lakni, hogy pukekók veszik körbe az embert: a kertben, a konyhában, de még az ágyterítőn is ott vannak...

A madarak ideje

A mai téma ugyan nem új-zélandi, de a benne szereplő madaras történet miatt nem bírtam nem írni róla.

Tim Hunkin weboldalán olvashatunk egy a London ZOO legöregebb épülete, a trópusi madarak háza mellé, megrendelésre készített vendégcsalogató kütyüről, ami történetesen egy amolyan óramű, amely a viktoriánus kor természet felett érzett mindentudása előtt tiszteleg.

Ahogy az az alábbi videóból is kiderül, a 8 hónap alatt összerakott szerkezet nem kevés fejtörést okozhatott tervezőjének és kivitelezőjének. A weboldalán további érdekes részletekről is olvashatunk az építés különböző fázisairól.

Anzac Day

A mai napon Új-Zéland az Első Világháború katonai áldozatainak emléke előtt tiszteleg, papírból készült pipacsvirág kitűzőkkel.

Az ANZAC mozaikszó az Australian and New Zealand Army Corps kifejezés rövidítése. Ez a katonai blokk még az Első Világháború idején töltött be aktív szerepet. Történelmük legjelentősebb eseménye az 1915-ös Gallipoli ütközet volt. S mivel az első Gallipoli partraszállás napja április 25-re esett, a megemlékezés dátumát is ide igazították. A Gallipoli ütközet 85000 "meg nem térülő vesztesége" között 2700-an voltak, akik Új-Zélanda nem tértek vissza. Ezen a napon többek közt az Ő emlékük előtt is tiszteleg az ország.

A pipacsvirág, mint a háború áldozatainak jelképe az Első Világháború óta van jelen, leginkább a Brit Nemzetközösség országaiban. S hogy miért pont a pipacsvirág? Részint a szimbolika diktálja, a vörös szín a vért, míg a pipacsban lévő opiátok altató hatása az örök álmot képviseli. Más részről pedig a pipacs a harcmezők feldúlt földjén is virágba borult, s virágzása idején vérvörösbe borította az egész mezőt, ezzel is mintegy megemlékezve az ott kiontott vérről.

Tengernek csillagai

A tengerpartoknak van egy olyan plusz tulajdonságuk, hogy a magas és alacsony vízállás közti méterekben érezhető eltérés miatt minden napszakban teljesen más arcuk van, ezáltal mindig lehet valami érdekeset találni rajtuk.

Piha beach-en, az Oroszlán Szikla lábánál például vannak olyan kövek, amik a vízállástól függően épp áznak vagy napoznak. Na, azokon és között tengeri herkentyűk egész tárházával lehet találkozni apály idején. Kagylók, osztrigák, rákok, szellőrózsák, s mindenki kedvencei, a tengeri csillagok is képviseltetik magukat. Az itteniek speciel tíz lábon élnek.



Szegény jószágok rendesen megszenvedik az apályt, amikor a nap sugarai elől a sziklák vizesebb, árnyékosabb, alsóbb részeire húzódnak vissza. Erre jön még az a plusz stressz, amit a hozzánk hasonló idelátogatók okoznak azzal, hogy írásos beleegyezésük nélkül fogdossák, fényképezik őket. Na jó, azért nem kezdek el aggódni miattuk. Amíg a tengerparton maradnak, egészben, addig sok bajuk nem eshet. Lassú életüknek csak néhány gyorsan múló pillanatában kell elviselniük az idegenek társaságát.

Az a pillanat elmúlt, meg a nap is kezdett alábbszállni, úgyhogy mi is szedtük a sátorfánkat. Hazafele jövet azért még visszanéztünk a dombtetőről, ahonnan rálátás nyílik az egész partra, s nem bántuk meg: a lemenő nap fényével megvilágított partszakasz a páholyból nézve igencsak impozáns volt.

Nyami nyami

Ezt az ínyenc vendégeket csalogató ajánlatot még Kawakawa egyik kispiszkosának kirakatában kaptam lencsevégre.



Ki tudna ellenállni egy sáskasültnek, potom áron...

Bárka a parkban

A Waitakere Ranges kellős közepén, a Cascade Kauri Park területén ark in the park néven egy nagyszabású, s egyre sikeresebb öko-restaurációs projektnek lehetünk szemtanúi.

A projekt egy 2000 hektáros erdőterület teljes védettségét célozta meg, kerítések nélkül egy négylábú kártevőket (oposszumok, patkányok, menyétek, macskák) célzó csapda hálózattal. A kártevők populációjának folyamatos, erőteljes visszaszorításával újra nagyobb élettérhez jutnak az őshonos madarak, sőt, előzőleg a kártevők munkássága folytán eltűnt madárfajokat is vissza lehetett telepíteni.



Így eshet meg az, hogy a magas kauri és totara fák, valamint a sűrű nikau, ponga és egyéb erdő árnyékában a szívósabb, s ezért gyakoribb tui, kereru és piwakawaka madarak mellett találkozhatunk (sőt, konkrétan találkoztunk is) olyan ritkaságokkal, mint a kis termetéhez képest igen erős hangú hihi (stitchbird), aki 2007 óta, kétszáz év után először lakja újra ezeket az erdőket, vagy épp az örökké kiváncsi, aprócska, ámde nagy szemű toutouwai (cinegelégykapó), aki pedig már 2005 óta szórakoztatja az ide látogatókat.



Mindemellett pedig a további munkálatok lehetővé fogják tenni még ritkább fajok visszatelepítését is, így talán nemsokára találkozhatunk korimako, kokako, vagy épp kiwi madarakkal is, s mindezt egy verébugrásnyira Aucklandtől, kerítés és egyéb trükkök nélkül.

Véres égbolt

Majdnem 300 méteres magasságával és masszív megjelenésével a Rangitoto vulkán nyugodtan mondhatjuk, hogy uralja az Auckland régió látképét. Ami emellett külön érdekessé teszi, az a fiatal kora: az Auckland-i vulkáni mező legfiatalabbjaként mindössze 600 éves, ami azt is jelenti, hogy az akkoriban már itt kolbászoló Maorik látták, ahogy egyik napról a másikra kinőtt a vízből. A vulkán neve, Rangitoto szó szerint véres égboltot jelent, ám nem a kitörés látványára utal, hanem a "Te Rangi i totongia a Tamatekapua" név rövidítése, ami pedig egy Maori törzsfőnök harci sérülésének történetét zengi el.

Mivel a vulkán ennyre fiatal, még remekül látszanak rajta a benépesedésének fázisai. A lávakő ugyanis alapból terméketlen, de hamar megkapaszkodnak rajta a zuzmók, amik - miután elhalnak - termőtalajt képeznek a kövek üregeiben. A napnak kitett, s emiatt igencsak felmelegedő kövek nem kedveznek a növényzetnek, így csak a legstrapabíróbbak tudnak gyökeret vetni itt. Ilyen például az igencsak tetszetős Pohutukawa. Nem meglepő módon ez a fafajta uralja a sziget erdeit, ami külön csodás tud lenni decemberben, virágzása idején, amikor a hegyoldal karmazsinvörösbe fordul.

A pohutukawa adta árnyékban, valamint ágainak biztonságában aztán további növényfajok is otthonra leltek, így a szűk 600 év alatt több, mint 200 féle növényfaj telepedett meg az eredetileg kietlen, holdbéli tájon, miközben a sziget különböző részein, gyakorlatilag egymás mellett ezek a fázisok egyszerre megfigyelhetőek.

A sziget növényvilágát majdnem tönkretették a még 1870 környékén a szomszédos szigetre betelepített, majd onnan átterjedő oposszumok és valabik. Ezeknek az ausztrál állatfajoknak van egy nagyon csúnya tulajdonságuk, mégpedig az, hogy csutkára rágnak minden zöldet. Na ez ellen tenni kellett valamit, s a project crimson keretében kb 250 000 kártevőt távolítottak el, ezzel gyakorlatilag megtisztítva a szigetet ezektől az ausztrál szerencsétlenségektől. Azóta pedig újra vörösbe borul a sziget minden karácsonykor.

A szigetre civilizációból összesen a kikötő jutott (ahova a Fullers nyomatja a katamaránjait Auckland belvárosából napjában többször), így célszerű vinni élelmet és vizet magunk számára. A víz már csak azért is fontos, mert egy melegebb napon a fekete lávakövek igencsak forrón tartják a levegőt...



A kikötőből a csúcsra a legegyenesebb út a Summit Track, amely egy lávakövek közt, Pohutukawa fák ritkás árnyékával takart, fokozatosan egyre meredekebb, jól kialakított, de azért bukdácsolós ösvény. A meredekebb részen már sűrű erdő takarja el a napot, ami nem is baj, mert ittenre már rendesen izzad az ember. A zenei aláfestésről itt már a tui, silvereye és piwakawaka madarak gondoskodnak.

A kráter sűrűn erdős, és hihetetlen nyugodt, csendes, amolyan magasztos látványt nyújt a kaptató végén. A kráter peremén körbevezető ösvény inkább kifelé ad kilátást, azt viszont bőven. Remekül látszik mekkora erdő veszi körbe a vulkáni kúpot, s az is, ahogy foltokban még mindig a csupasz lávaköveké a placc.

A csúcson persze ott lebzsel a sok turista, így ott nem sokat időztem. Ellenben egy kis kitérővel a fő csapásról a láva barlangokat lehet meglátogatni, ami bőven megéri, mert igen érdekes terep van ott: üregek, kisebb barlangok sora, sőt, egy folyosószerű, végigjárható barlang is. Azért ide zseblámpa nélkül nem célszerű bemenni, mert a talaj nem éppen sima.



A kikötő elég messze (majd egy órára) van a csúcstól, a komp meg elég ritkán jár, így nehéz belőni a túra hosszát. Szerencsére a kikötő közelében is van bőven érdekesség. A kowhai grove és a kidney fern glen szűk ösvényei kicsiny elvarázsolt vadonba visznek, ahol köröskörül sűrű növényzet van. Ráadásul a birka turisták mind csak a csúcsra akarnak feljutni, így ezeket a "mellékvágányokat" alig trampolják, amitől így megmarad azoknak a varázsa. A kidney fern (vesepáfrány?) pedig itt olyan szinten nőtte be az ösvény környékét, hogy élénkzöld, vese alakú levelei szőnyegként borítják a talajt, ameddig csak a szem ellát. Külön plusz, hogy közben minduntalan legyezőfarkú madárkák jönnek-mennek a környező ágakon.



A sok szép látnivaló közepette észre sem vettem az idő múlását, s pikpakk elment 4 óra, végig sétálással, aminek eddigre már kezdtem a hatását is érezni, így végül a kikötő közelében lógattam a lábam amíg a komp megérkezett.

Azt kell mondjam, hogy figyelembe véve a kompok menetrendjét és az ösvények összhosszát, a sziget praktikusan nem járható be egyetlen nap alatt, így érdemes inkább kényelmes tempóban egy kisebb részét bejárni csak egyszerre.

Szervusz Rangitoto, máskor is jövök...