Virágzik a harakeke

Itt épp tavasz vége van, a virágok egyre csak nyílnak, az idő meg egyre szebb. Jártunkban-keltünkben nem tudjuk nem észrevenni a harakeke impresszív virágoszlopait, amelyek, lássuk be, kék ég előtt felettébb mutatósak.



Nem is csoda, hogy ezt az "új-zélandi len"-ként is ismert sokoldalú növényt többek közt dekorációs célra is használják.

Persze nem csak nekünk kedvencünk, a madarak is oda vannak érte, bár őket valószínűleg nem is annyira a növény szépsége, mint inkább a húsos virágzatban rejlő finom nektár vonzza.



Egy biztos, a klasszikus új-zélandi tájkép nem is lenne teljes nélküle.

Internetet koldulni

Az áthidaló megoldások mindig problémásak, s ez alól nem kivétel a lakásbérletünk sem. A múlt hét során sikerült ugyan találnunk egy megfelelő lakást, de oda csak december közepén tudunk beköltözni, így most ideiglenesen, három hétre, egy másik, a találthoz közeli házban dekkolunk.

A környék (Whangaparaoa) pazar, a lakásra egy szavunk sem lehet, internet viszont nem folyik a csapból, sőt, még telefon sincs bekapcsolva. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy Woosh lefedettség itt egyenlő a zéróval, a környékbeli nyitott wifi "hotspotok" pont az antenna értelmezési tartományán kívül esnek, internet kafé pedig legközelebb tizenkilométerekre van, akkor mindjárt érthető, hogy miért is nem frissül a blogom eleget.

A három hét pedig pont akkora időtartam, ami miatt nem szeretnék se telefont, se vezetékes internetet, se mobil internetet, sem pedig műholdas internetet beköttetni, mert nehogymár többe kerüljön a hús, mint a leves.

Marad tehát az, hogy az innen harminc kilométerre lakó barátokat rendszeres zaklatásnak tegyük ki netfüggőségünk kúrálása végett. A szociális hálónk újfent a segítségünkre sietett, az érintetteknek ezúton is köszönöm a gyorssegélyt.

színtől vak

Lakásnézés közben lettünk figyelmesek egy eddig számunkra ismeretlen jelenségre. Az ingatlanos néni mondja, hogy ez egy modern lakás, van benne "színtől vak" is, és rámutat a falban egy első ránézésre leginkább ipari áramot rejtő csatlakozófedélre emlékeztető izére.

Na mondom, ennek fele sem tréfa, nem maradhatunk tudatlanul, hát rendre visszakérdeztünk, hogy akkor az nekünk miért is jó?

Na erre kiderült, hogy a jelenség nem kűzd színek okozta látási problémákkal, hanem csak simán a central vacuum elharapott formája, amit szabatosan fordítva talán központi porszívóként lehetne fordítani, s tulajdonképpen egy a falba beépített csőrendszer, amihez már csak egy szimpla gégecsőt kell csatlakoztatnunk a fent említett kimenetek egyikén, s már élvezhetjük is a porszívózás felhőtlen örömét mindenféle utánunk bukdácsoló mikrobik és azok sosem elég hosszú, mindenbe beleakadó köldökzsinórja nélkül.

A megismerés felett érzett nagy örömünkben el is felejtettük megkérdezni, hogy hol is van a cső másik vége, hogyan kell bekapcsolni, s mekkora a porzsák hozzá. Kész szerencse, hogy az illető lakásról utóbb kiderült, hogy aznap reggel már kiadta egy másik ügynökség.

Amikor az űr azúr

Az éjszakai járaton többé-kevésbé sikerült aludni, amikor pedig nem akart álom jönni a szememre, olyankor belebámultam az éj koromfekete sötétjébe, amit a csillagok halványan pislákoló fényei és a holdfénnyel átitatott tengervíz és bárányfelhők ezüstös lumineszcenciája tudott csak megtörni.

Ilyenkor rendre előjöttek az űrrel, az ürességgel kapcsolatos érzések. Mert az a távoli üresség ott kint, az ablakon túl nagyon is emlékeztetett valamiféle belső űrre is.

Ürességre, amit talán csak az okoz, hogy végre elértük az idestova másfél éve kitűzött céljainkat, s az így felszabaduló helyet újabb terveknek, céloknak még nem volt ideje kitölteni. De lehet, hogy annál több, nem tudom. Furcsa érzés, na!



Aztán fokozatosan pirkadni kezdett, egyre szebb színek kezdtek kibontakozni kelet felé az ég alján, míg végül a nap is megmutatta az arcát, élénk narancssárgára festve mindent, ami az útjába került. Például a világjáró kiwimadarunkat is.

Pukekóék a fellegekben járnak

Pukekóék megint repülnek, ezúttal egy hosszúra nyúlt mosolyszünet után újra vissza Aucklandbe, most épp így:


Amint lesz internetjük meg nyugalmuk, tán még írni is fognak ide okosat meg szépet. Addig kéretik nem jajveszékelni.

Pukekó pie

Vasárnap igazi, ünnepi pukekós vasárnap volt, amit stílusosan pukekós pitével ünnepeltünk meg Imma néniéknél.

Mielőtt elborzadnátok, nem, nem a töltelék volt pukekó, hanem a pite mintája. A töltelék meggy volt, s így is nagy riadalmat okozott a pite felvágásakor előtörő vörös meggylé. Ezen aggodalmak ellenére a pite kifejezetten finom volt, naná, Imma néni sütötte nekünk, pukekóknak.



A minta olyan jól sikerült, hogy persze megkérdeztük, hogy ezt tényleg Imma néni csinálta-e, mire mondta, hogy nem, leugrott a sarki fűszereshez, és vett pukekó alakú sütiformát. Ez így már sokkal hihetőbb volt, úgyhogy nem firtattuk tovább a kérdést, hanem csipegettünk szorgalmasan.

A süti felvágása közben érkezett a hír, miszerint is megszületett az unokahúgom, Emese, akit azon nyomban tiszteletbeli pukekónak kiáltottunk ki.

Na, így telt a pukekós vasárnapunk, köszönjük minden résztvevőnek!

A kakapó vitte el az idei pálmát

Miközben Új-Zélandon épp a Méhkas új dolgozóiról szavaznak, megjelent a madaras szavazás eredménye is, mely szerint idén a kakapó lett az év madara. Ezúton is gratulálunk neki!

Most már elmondhatom, hogy én a kokakóra szavaztam, aki harmadik lett, de a kakapó méltán mászhatott (merthogy repülni azt nem tud) a dobogó legfelső fokára. Nincs még egy ilyen helyes, ritka, különleges, ekcentrikus papagáj, mint ő.

Valamit már sejthetett a magyar sajtó is, mivel a geo magazin novemberi számában egy négyoldalas cikk szól a kakapóról. (Szolgálati közlemény: Műzli, köszi, hogy a tegnapi kapuccsínózásra elhoztad a cikket, no meg a forró csokit is köszi!)

A szavazás győztesének tiszteletére íme egy 2003-as rövidfilm róla:

Stewart sziget, az utolsó menedék

Még októberben hívta fel a figyelmem Gábor nevű, szintén madárbarát olvasóm az élet és tudomány szeptemberi cikkjére, amiben Új-Zéland madarainak zanzásított történelméről értekeznek négy egész oldal hosszan.

A cikket nagy étvággyal fogyasztottam, mert részint megtaláltam benne néhány új-zélandi madár hivatalos magyar neveit is, amiket eddig nem ismertem, részint pedig mert annyi szépet és jót ír a Stewart szigetről, amit már egyszer majdnem sikerült meglátogatnunk, legközelebb pedig biztosan nem hagyjuk ki, amikor épp délen járunk.

Gábornak ezúton is köszönöm a tippet, többieknek pedig kellemes olvasást kívánok a cikkhez.

Budapesti Állatkert

Most vasárnap előtt utoljára öt éve voltunk a Budapesti Állatkertben, s azt kell mondjam, hogy az elmúlt öt évben nagyon sokat fejlődött, ami mind a lakók, mind pedig a látogatók előnyére szolgál.

A mostani vizit leginkább a kicsi orrszarvú miatt volt, mert annyira cuki, hogy még, ugyanakkor belőle láthattuk a legkevesebbet, elvégre mégiscsak legyen nyugalma, de akkor is, na. Most, hogy ezt jól megmondtam, jöhetnek a többi kedvencek is.

A Pálmaházban kezdtünk, amit most először sikerült meglátogatnom, mert eddig, amióta csak eszemet tudom, mindig zárva volt, amikor épp ott jártam. November elejéhez képest rendesen befűtöttek odakinn is, a pálmaházbeli fülledt trópusi hőség azért így is ütött. Ezt viszont sikeresen kárpótolta a szebbnél szebb, fényes tollú madarak közelsége. Bár a metálkék tollú seregélyek és társaik, valamint a tukán sem kutya, a szemünket mégis leginkább a skarlát íbisz kötötte le.



A pálmaház hősége után maga volt a felüdülés a trópusi akvárium, ami pont a pálmaház alatt van, s ahol rég látott ismerőseinket, a korallzátonyok szebbnél szebb színekben és formákban pompázó halait tekinthettük meg több, szépen berendezett akvárium üvegén keresztül.

Sétánkat a tarvarjak irányában folytattuk, majd miután megnéztük őket, a hangos madárfüttytől vezérelve lecsekkoltuk a kacagójancsi (kookaburra) és társainak röpdéjét is. Itt láttunk még haverkodós csókát, sünt (tudom, hogy nem madár!), valamint egy felettébb kérdő tekintetű gémet.



A fókamedencéhez pont etetéskor értünk, úgyhogy jól megnéztük a fókakoma mutatványait, amit egy krónikus beszédkényszertől szenvedő látogató folyamatosan, monoton élőszóban is tolmácsolt a körülötte álló családjának, meg azoknak, akik még hallották őt egy tíz méteres körben. Valahogy így hangzott: "...nézd, visszaviszi a labdát a gondozónak, most kiugrik a vízből, jé, ott vannak Szandráék a túloldalon, nézd, megeszi a halat, amit a gondozótól kapott. most beugrott a medencébe a halért, előjött a túloldalon, és ugyanúgy jár, ahogy a gondozója, nézd, ott vannak Szandráék, pont szemből látják, most megint beugrott a vízbe, a gondozó meg megint adott neki halat, nézd, ott vannak Szandráék, sziasztok, nagyon ügyes ez a fóka, nézd, hogy elkapta azt a halat is...". Na, mi valahol itt adtuk fel, majd barátkozunk vadon élő fókákkal máshol.

Megnéztük ellenben Délkelet Ázsia mindenféle gerléit meg lóripapagájait, majd az állatkert túlvégéhez közeledve a zsiráfok, antilopok kifutóját, ahol ezúttal gólyák pózoltak, és egy hangos gyöngytyúk banda portyázott fel-alá.



Volt ott még marabu, meg még sorolhatnám mennyiféle szép madarak meg nem madarak (mint például a felettébb muris katta makik a majomház előtti kifutón), de úgyis csak a képeket néztétek, úgyhogy nem teszem. Lényeg a lényeg, hogy kellemesen telt az időnk, és jókedvűen jöttünk el az állatkertből.

Most épp a tuatara indexel

Az index hírportálon a szaporodik a háromszemű ősgyík, felettébb szenzációhajhász címmel ellátott cikkben beszámoltak arról, hogy a Wellingtoni Karori rezervátumban rátaláltak az első bizonyítékára annak, hogy az ott lakó tuatarák bezony sokasodásnak indultak, ami jó hír. A cikkből mindemellett megtudhatjuk, hogy mitől is olyan különleges jószág ez az őskövület, úgyhogy már csak azért is érdemes elolvasni.

A Karori rezervátumban egyébként Februárban mi is jártunk, látogatásunkat akkor egy a vadonban megfigyelt kispettyes kiwimadár tette felettébb emlékezetessé, de jónéhány a fenti hírben is említett ősgyíkot is megnézhettünk az alacsony kerítés túloldalán.

Ezek után viszont már nem lehet egy szikrányi kétség sem afelől, hogy az index.hu szerkesztőségében van egy titkos rajongója Új-Zéland őshonos élővilágának. Idén már rendszeresnek mondható, hogy tuataráról, kakapóról, keáról, sőt, toutouwairól is lehet olvasni.

UPDATE 2008.11.02: A fenti hír az új-zélandi sajtóban "Vad szex a rezervátumban" címen jött le. Ez kell a népnek: dinók és szex! :)