Harmadik nap - A semmi közepén

Kapiti sziget után még felautóztunk Wanganuiba, ahol egy folyóparti szálláshelyen töltöttük az éjszakát. Reggel aztán frissen neki is lódultunk a folyó mentén fel északra, Pipiriki-be. Az út nagyon vicces volt: másfél sávos, balra a nagy mélység, folyóval az alján, jobbra meg sziklafal. Illetve nem is szikla, hanem valami agyagszerű, réteges kőzet, ami több helyen is az útra omlott. Az aszfaltutat pedig Athens, London és Jerusalem nevű települések után makadámút váltotta fel, szintén kanyargós, néhol épp felújítás alatt, máshol pedig 100 km/h sebességkorlátozással.


Mindezt úgy, hogy közben két nagy (értsd, ezres nagyságrendű) birkanyájba is beleütköztünk. Illetve óvatosan megálltunk, és vártuk, amíg a birkák az autónk mögé kerülnek. Az egyik juhász még vicces kedvében is volt, megkérdezte, hogy megszámoltuk-e neki, hány birkája van :)


Nagy nehezen azért eljutottunk Pipiriki-be, ami nem a világ közepe, ellenben innen indulnak a Whanganui folyón felfele jetboat-os túrák. Mi is egy ilyent foglaltunk be és nem is bántuk meg, mert tényleg élmény a semmi közepe felé meredek, zölddel benőtt sziklafalak közt repeszteni egy jetboat-on. A túravezetőnk helyi arc, aki ráadásul humoránál is van, így nem csak érdekes, de még szórakoztató is volt, amit a környék történetéről elmondott.


A túra a Whanganui Nemzeti Park kellős közepére vitt be minket, ahol a folyóparttól egy negyven perces sétával elérhető betonhidat néztünk meg, ami nem is annyira maga a híd miatt, hanem inkább a története folytán érdekes. A múlt század elején itt ugyanis még prosperáló farmok voltak, amelyeknek szüksége volt infrastruktúrára, így a kormány nekilátott hidat építeni. Időközben sokat romlottak a körülmények: a felégetett erdők helyén ugyanis nagyjából öt évig volt zsíros a föld, utána, ahogy a gyökérzet elrothadt, erős erózió következtében eltűnt a vékony termőtalaj. Lényeg a lényeg, hogy mire a híd elkészült, a megnyitón, ahol ott volt minden érdekelt személy, csak nyolcan voltak. Később még néhányan elköltöztek, majd a kormány ráunt a dologra, és a maradék embereknek megmondta, hogy márpedig az utat nem fogják karbantartani két-három ember kedvéért, tessék mindenkinek elköltözni. Ezután lett nemzeti park a környékből.


A híd a feledés homályába merült, majd egy ottfelejtett lapát okozta vicces eset kapcsán a környék lakói, akik vadászni azért még visszajártak ide, felfedezték a hídban rejlő turisztikai értéket. Történt ugyanis, hogy az illető lapátot az arra járó kenusok arra használták, hogy a hídon időközben összegyűlt földet felszedjék, és a folyóba hajítsák, mert milyen jót csobban. Eközben azonban akaratlanul is karbantartódott lett a híd maga. Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy minek költ a kormány óriási pénzeket útkarbantartásra, ahelyett, hogy egy megfelelő dizájnnal hasznos szórakozásra sarkallja annak használóit. :)

Mielőtt visszaszálltunk volna a jetboat-ba, a folyóparton emlékül még szétcsípték a bokánkat a homoklegyek, de ez már csak így van errefele a vandonban. Mostanra már nagyjából el is múlt a viszketés.

Pipirikiből még aznap tovább mentünk Turangiba, a Taupo tó partjára, aznapi szálláshelyünkre. Az autóút legnagyobb látványossága egyértelműen a Tongariro Nemzeti Parkon keresztül vezető szakasz volt, ahol a három nagy vulkán, a Ruapehu, a Ngauruhoe és a Tongariro uralták az amúgy elég kietlen (harakeke és tuszokfű benőtte) tájat.

Este a szálláson, amit azért választottam, mert "private hot water pool"-t hirdetett, jól kiáztattuk tagjainkat egy hullámlemezzel körbekerített, melegvizű betonmedencében, amibe ketten pont kényelmesen elfértünk. Privátnak privát volt, hot waternek melegvizű, pool-nak azért csak óvatosan hívnám, de kellemes volt az áztatás.