2008. február 13., szerda

Delfinekkel pancsolni

Ma egésznapos kitérőt tettünk a Christchurch közeli Banks félszigetre, Akaroába, ahol a francia település helyett inkább az Akaroa tengeröbölben lakó Hector delfinekkel pancsoltunk egyet.

Akaroa rövid története egyébként annyi, hogy 1838-ban egy francia bálnavadász hajó kapitánya egy helyi Maori törzsfőnöktől megvásárolta a Banks félszigetet, ám mire 1849-re ideért franciahonból az 57 telepese, addigra már a Waitangi egyezmény értelmében a briteket illette a föld. A telepesek ettől még maradhattak, aminek következtében tulajdonképp angol földön egy darabka (legalább részben) francia kultúrát találhatunk.

A Hector delfinekről egy petíció kapcsán már írtam, így most csak röviden a lényeg: ez egy csak Új-Zéland vizeiben élő, mára már veszélyeztetett delfinfaj, amelynek kifejlett egyedei 120-150 centiméteres testhosszukkal a delfinek közt a legkisebbek, és egyedül itt, Akaroán nyílik lehetőség a velük való közeli randevúra.

Na mi pont erre vágytunk, úgyhogy befizettünk a Black Cat group kiscsoportos (10 fős) delfinekkel úszós programjára. Az esemény kicsit vontatottan indult (a legnagyobb kihívás az összes jelentkező neoprénbe öltöztetése volt), de aztán csak kihajóztunk. A rövid eligazítás után mindjárt az első öt percben feltűnt a hajó mellett két kis mikiegérfül (mert így néz ki a Hector delfin hátúszója), de gyorsan el is tűntek, aztán hosszú percekig semmi, csak a motor zúgása.



Ahogy az öbölben hajóztunk kifele az addigra már szikrázó napsütésben, egyre csak azon izgultunk, hogy mikor jönnek delfinék még, de csak kis medúzákat, meg békésen halászó kormoránokat láttunk elúszni mellettünk. Már egész az öböl külső végénél jártunk, amikor végre előkerültek az áhított tengeri emlőseink. Uccu, húztunk is a 15 fokos vízbe, ami elsőre - bár a neoprén jól tartja a testmeleget - igencsak hidegnek érződött, de aztán hamar megszoktuk.

Egy ideig semmi nem történt, csak egy kormorán húzott el alacsonyan a fejem felett. A túravezetőnk, no meg az ősz szakállas kapitányunk mondták, hogy énekeljünk a pipánkba, mert akkor a delfinek is úgy gondolják, hogy kommunikálni szeretnénk velük. Én még kaptam két kavicsot is, hogy a víz alatt kopogjak velük. Na volt is nagy zenebonálás már, mire a delfinek is előkerültek. Már kezdtem úgy érezni, hogy a diliház vizesblokkjában járunk.

A delfinek persze a bolondját járatták velünk, illetve jól körbejártak minket, mielőtt közelebb merészkedtek volna, no de aztán jöttek, és néhol egy méterre sem voltak tőlünk, miközben sebesen cikáztak kedvük szerint. Amikor a víz fölé jöttek, prüszköltek egyet, levegőt vettek, s már merültek is. Volt, hogy egyenesen az irányunkban jöttek, aztán mielőtt elütöttek volna minket, gyorsan alámerültek, hogy aztán nyomukat se lássuk. De olyan is akadt, hogy elúsztak mellettünk, majd körülúsztak minket, gondolom próbálták megérteni azt a kakofón koncertet, amit előadtunk nekik.

A kapitány eközben szorgosan mutatta, hogy épp merről közelednek, merthogy - miképp mi is - a delfinek is kicsiny, néhányfős csoportokban úszkálnak, a vízben pedig eléggé korlátozza a látásunkat az enyhe hullámzás és az öböl vizének enyhe opálossága, hogy a delfinek méretéről ne is szóljunk. Kész szerencse, hogy ők a szonárjaik segítségével tudták, hogy mi merre vagyunk.

Aztán letelt a kiszabott idő, úgyhogy vissza kellett menni a hajóra, és már indultunk is vissza a kikötőbe. Eközben a delfinek, akik eddigre már egész belejöttek a játékba, még egy búcsúszámot lejtettek nekünk a hajó körül fel-alá úszva, aztán ők is továbbálltak. Nekünk meg maradtak a szép emlékek, és néhány nem éppen remekbe szabott kép, amit sebtiben sikerült készíteni róluk.

Nincsenek megjegyzések: