Kicsinyítőképző

A hétvégére amolyan szottyosabb időt jósoltak, így erdőnézős programot találtunk ki magunknak. Aucklandtől északra még úgyis csak alig jártunk, pedig ott vannak olyan faóriások, amik mellett az ember eltörpül, úgyhogy akkor arra vettük az irányt.

Dargaville-ig csak a "szokásos" csupazöld dimbesdombos birka- és tehénlegelők haladtak el mellettünk. A Kauri coast-on tovább haladva viszont kezdett izgalmasabb lenni a táj, ami az igazi szépségét a Waipoua erdő környékén mutatta meg. Az erdő határában végre láttunk igazi "kiwi crossing" táblát. Ez az, amit póló, hűtőmágnes, matrica és egyéb szuvenir formákban mindenhol látni, viszont az utak mellett szinte sehol. Na itt vannak többen is. Gondolom akkor kiwimadarak is.

Habár az eredeti tervhez képest kis késésben voltunk, azért lekanyarodtunk a kilátó felé, amit nem bántunk meg, mert a dombtetőről csodás rálátás nyílt a környéket beborító erdőre, sőt, találtunk itt egy szijjelluggatott villámhárítót is, már csak érdekességképp.



Az erdőben folytatódott a kanyargós út, majd előkerültek a faóriások is az út mindkét oldalán. Mit mondjak, lenyűgözőek. Viszont nekünk épp sietős volt a dolgunk, merthogy egy esti erdőjárós programra iratkoztunk fel, ami Opononiból indult, ami egy kicsit északabbra van még.

Opononi a festői Hokianga öböl partján lévő kis település, amit leginkább Opo, a delfin tett híressé még az ötvenes években, amikor itt az öbölben élt és játszott a helyi gyerekekkel, mintha csak egy lenne közülük. Opo ugyan már jobblétre szenderült, ám az öböl továbbra is gyönyörű. Homokos partján például szép nagy paua kagylókat lehet találni.

Mi viszont most a Footprints Waipoua "alkonyati találkozás" nevű ökokulturális program miatt jöttünk ide. Egy nyolcfős csoporttal, két maori túravezetővel, valamint néhány zseblámpával vettük be magunkat a sötétedő Waipoua rengetegbe. Mielőtt azonban az erdőbe léptünk volna, egy köszöntőt kántáltak el maoriul, amellyel megadták a megfelelő tiszteletet az erdőnek. A séta közben aztán vezetőink sok-sok történettel és érdekességgel traktáltak minket, találkoztunk tui, piwakawaka és ruru madarakkal, megölelgethettünk egy kétszáz éves kauri fát, mígnem megérkeztünk a világ egyik legöregebb élő teremtményéhez.

Te Matua Ngahere, az erdő atyja, egy kauri óriás, aki 4000 (értsd, négyezer) éve él ebben az erdőben. Ez az életkor leginkább felfoghatatlan, de úgy gondoljunk bele, hogy ez a fa már akkor is itt állt, amikor a Föld túloldalán az ókoriak a világ hét csodáját építgették, márpedig azok szinte kivétel nélkül eltűntek azóta, Te Matua Ngahere pedig még mindig itt él közöttünk.

Az estének viszont még nem volt vége, így szépen elköszöntünk a matuzsálemtől, s felkerestük a világ legmagasabb kauri fáját is, aki 51 méter magas, 13.8 méter kerületű, 2000 éves, és Tane Mahuta néven szólítják. A neve, az "erdő ura" az erdők növény- és állatvilágáért felelős istenségre utal, akit ebben a faóriásban láttak megtestesülni. A legenda szerint Tane Mahuta az az istenség, aki szétválasztotta egymástól Föld anyát és az Eget, ezzel lehetővé téve, hogy az élet teret kapjon kettejük között. Van valami misztikus egy ekkora teremtményben, az biztos.

Messze a magasban, a fa koronája felett a csillagos ég figyelt ránk. Végre pár percig csöndben maradt mindenki, s végre zavartalanul érezhettük az erdő csöndes, ámde erős lüktetését. Ahogyan aztán felhangzott egy maori ének, az olyan volt, mintha visszarepültünk volna valami régesrég elfeledett időbe.

A túra záróakkordjaként egy újabb köszöntőt hallottunk még, majd a lányok kaptak egy-egy kis kauri gyanta darabkát emlékül, hívjuk mondjuk Tane Mahuta könnyének. Ez amolyan megszáradt fenyőgyantaszerű izé, aminek nagyon jó illata van, meg szuvenyirnek sem utolsó. Késő este, tele friss élményekkel aztán hamar párnára hajtottuk a fejünket a szállásunkon.

Másnap reggel az eredeti tervünktől eltérően nem keltünk korán, hogy lenyomjuk egy nap alatt az utat Cape Reingáig és vissza Aucklandbe, csak mert nem akartunk egész nap vezetni. Ehelyett kényelmesen megreggeliztünk, majd meglátogattuk a közeli Wairere boulders-t, ami megér egy külön bejegyzést, úgyhogy most csak röviden annyit, hogy egyedülálló bazalt szikla formációkat lehet itt megcsodálni. Na itt mondott egy további tippet a környék tulajdonosa, hogy a közelben van egy alig ismert ősöreg Kauri erdő, úgyhogy akkor az lett a következő napirendi pontunk.

Az Omahuta Kauri Sanctuary hozzávetőleg a semmi közepén, a főútról messze elrejtve egy 14 kilométeres szűk, murvás út végén található. Cserébe viszont egy lélek sem volt a környéken, így tényleg csak ketten voltunk az egész rengetegben (na jó, meg a tui, piwakawaka és egyéb helyi madárkák, de mondjuk ez nem zavart bennünket). A kialakított kis ösvényt fél óra alatt be lehet járni. Az ösvény itt-ott leágazva odavezet a legnagyobb fákhoz, amelyeket így testközelből is megcsodálhatunk.

Fontos tudni, hogy a kauri termetes ágai erős szélben könnyen le tudnak törni, s olyankor jó magasról pottyannak, nem könnyűek, úgyhogy pusztán elővigyázatosságból, ha el kezdene fújni a szél, akkor a lehető leggyorsabban érdemes elhagyni az erdőt, mielőtt az maga alá temetne. Na, mi szélcsendben jártunk ott, s csak az eső kezdett szermerkélni ottlétünk alatt, de az nem zavart minket. Az erdőben amúgy is alig látni az eget, akkor meg miért ne essen, úgy sokkal érdekesebb a rengeteg. Az idő viszont kezdett későre járni, úgyhogy mennünk kellett.

Hazafele úton még "tiszteletünket tettük" Kawakawa kicsiny településének nyilvános vécéjében. Ez így elsőre nem hangzik nagy számnak, de ha hozzávesszük, hogy ezt a vécét Frederick Hundertwasser tervezte és kivitelezte, akkor mindjárt érdekesebb lesz. Az épület, ahogy azt Hundertwasser-től megszokhattuk, formabontó, színes, kellemes a szemnek, és mindemellett még működik is. No de, fotógéppel budira menni, az mégiscsak milyen dolog. Szerencsére itt mindenki ugyanezt csinálja, így mi is csináltunk egy két képet (az épületről!).



Mindent összevetve azt kellett megállapítanunk, hogy a hétvégén ismét sikerült gyönyörű helyeken járnunk.

Pukekós tömény

Linda Simmons mozaik kollekciójának egyik pukekós darabját ajánlom azok figyelmébe, akik bírják a töményet, de úgy gondolják, hogy csak a szamár iszik magában. Mert egy szomjas pukekó társaságában mégiscsak kellemesebb az üveg fenekére nézni.



Vigyázat, ahol ott a pukekó spiritusz, ott reggelre a macskáknak jaj a neve!

Újabb tábla

Megint kedvem támadt vicces táblákat mutogatni, úgyhogy mindenki meneküljön. A mai remekmű még a Franz Josef gleccserhez vezető úton jött szembe. Eredetileg arra hívja fel a figyelmet, hogy a gleccser folyamatosan olvad, az olvadékvíz pedig erős sodrású, és tetszik nem belepottyanni...



Ránézésre viszont sokkal érdekesebb történetet is elmesélhetne. Például azt, ahogy a hószörny és menő-manó együtt törnek az önfeledt fürdőző életére. Vagy mondjuk azt, hogy az erős hónaljszag hatására megindulhat a kőomlás.

Természetesen nagy örömmel olvasnék további kretén ötleteket, úgyhogy tessék bátran kommentezni.

Tűzriadó

Tegnap este egyszercsak megszólal a plafonon az egyik kütyüből a sziréna. Nézek körbe, semmi füst vagy tűz. Aztán csak nem hagyja abba, majd egy kedves, ám ellentmondást nem tűrő géphang azt mondta, hogy húzás van a legközelebbi kijárathoz.

Gyorsütemben útlevél, telefon, tárca, laptop, kulcsok összeszed, és már megyünk is lefele a ház többi lakójával egyetemben. Az átriumban enyhe odaégett vacsora szag terjeng, úgyhogy gyanítjuk, mi lehet a felhajtás mögött. Ezek a frissen telepített füstjelzők biztos túl érzékenyek.

Odalenn mindenki értetlenül mosolyogva kedélyesen beszélget egymással, és tényleg, így legalább megismerjük a többi lakót is. Nájsztumítjú, szevasztok.



Tűzoltók három kocsival érkeztek úgy öt percen belül. Minden gyerek vágya nagy piros, szirénázós tűzoltóautót látni, hát most irígyelhetnek bennünket. Öten bementek az épületbe állig felszerelve mindenféle tűzoltókütyüvel, s újabb öt perc múlva a riasztás is abbamaradt, s már mehettünk is vissza az apartmanunkba. Az végül nem derült ki, hogy mi volt az oka a riadalomnak, de komoly dolog nem lehetett. Ha az illetőnél nem volt tényleges tűzesemény, akkor a kiszállási díjjal megfejelve sokba lesz neki a vacsora.

Viszont ez a mások odaégett kajája miatti riadó dolog hagyott bennünk annyi nyomot, hogy egy kicsit hamarabb elkezdjünk rendes önálló lakás után nézni.

Karekare

A "vadnyugat" szisztematikus felfedezése projekt keretében a minap elugrottunk Karekare tengerpartját is megcsodálni. A kiruccanást hirtelen felindulásból Attiláékkal közösen vittük végbe, már többek közt szocializálódás gyanánt is.

A népszerű Piha beach-től alig pár kilométerre egy sokkal kisebb forgalmú, ám - vagy épp ezért - sokkal vadregényesebb tengerparti részt tessék elképzelni. Karekare megközelítése is vadabb, ahogyan a Piha road-ról egy másfél sávos (értsd: két autó egymás mellett csak vazelinnel kenve fér el) kanyargós úton ereszkedtünk le a sűrű erdőben.



Odalenn egy patak medre mellett mentünk ki a szintén feketehomokos, sziklákkal övezett, igencsak hullámos tengerpartra, amit jól megcsodáltunk, majd bevetettük magunkat a dzsungelbe is, hogy a közeli vízesést is szemügyre vehessük. Eső már rég volt, de a vízesés így is rendben volt. Természetesen a kötelező fotózkodás is megvolt, a nap viszont közben hanyatlani kezdett, úgyhogy hamar visszakolbászoltunk a parkolóba, s indultunk is vissza a szerpentinen a városba.

Azt kell mondjam, most, hogy már a harmadik ilyen tengerpartot is láttuk, hasonlóan rövid, másfél-kétórás látogatás erejéig, kezdünk belejönni a fílingbe: itten csak gondolni kell egyet, és már a tengerparton is van az ember, ahol nincs az a stressz, hogy jaj, most ki kell magunkat tengerpartozni egy évre előre, mert ez a csodás part bizony holnap is itt lesz.

Pukekó a tévében

A tavalyi díjnyertes pukekós tévéreklám után most már az újabb változatot vetítik. Ezúttal a lakásban garázdálkodó pukekó mellé két csibe is szegődött, s közösen védik a környezetet, ahogyan leoltják a feleslegesen égő villanyt.

A reklám mondandója a múltkori "megújuló energiaforrások" demagógiájából a fogyasztás csökkentésére hívja fel inkább a figyelmet, de kit érdekel a mondandó, ha közben pukekócsibék bukdácsolnak a képernyőn?



A reklám már Youtube-on is megtekinthető, tessék ide kattintani. A Genesis Energy honlapján pedig betekinthetünk a kulisszák mögé is, ahol kiderül, hogy a főszereplő Pookster, a pukekó három hónapot készült erre az epizódra, és hogy igazából nem is szülője a két csibének, akik viszont szintén tévés karrierre készülnek, egyelőre gyerekszínészként.

Te Henga

Egyik délután gondoltunk egyet, és elugrottunk Bethells Beach-re (maori nevén Te Henga), ami nem egész 20 kilométerre van tőlünk a Tasmán tenger partján. Ahogy odaértünk, szomorúan konstatáltuk, hogy a parkolók tele vannak autókkal. Nagy nehezen leparkoltunk azért. Szerencsére a homokpadokkal szegélyezett, kb két kilométer hosszú homokos tengerpart viszont akkora, hogy a bevezető szakaszt leszámítva szinte kihaltnak tűnt.

A beach egyik végén van egy szikla egy tekintélyes barlangüreggel, a másik végén pedig a sziklák közt kínaiak gyűjtenek osztrigát vacsorára. A kettő közt a tenger pedig hullámzik rendesen. A két-három méteres hullámok itt a kicsik közé sorolandók. Épp apály volt, így meg tudtuk közelíteni a barlangot, amit ilyenkor kis kagylók tömegétől feketéllő kövek szegélyeznek.



A barlangból kifele jövet épp jött egy nagyobb hullám, ami annyi vizet hozott, hogy simán berezeltem, hogy miként fogunk szárazon visszajutni. A tenger ugyanis olyan, hogy ha épp jön, akkor nem állítja meg semmi. A víz pikkpakk megérkezik, s csak emelkedik a vízszint. A kicsit alacsonyabb részeken meg rendes sodrása is van. Ilyenkor legfeljebb annyit tehet az ember, hogy kicsit magasabbra mászik és megvárja, amíg a víz visszahúzódik, s közben reménykedik, hogy a következő néhány hullám nem hoz többlet vizet. Esetünkben nem hozott, úgyhogy spuriztunk is vissza az árapályzónából a biztonságosabbnak tűnő száraz homokra.

Az izgalmak után, no meg a beach mindkét végét leellenőrizve meg is volt a napi séta, meg már ment lefele a nap is, úgyhogy úgy döntöttünk, az itt töltött szűk két óra mára elég is lesz, s vacsoraidőben már otthon is voltunk.

Locsolóvers

Új-Zélandon jártam
Zöld erdőket láttam
volt bennük Takahe,
Locsolni, szabad-e?

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Nézzétek, mit tojtak a pukekók húsvétra! :)

Tiritiri Matangi

Már régóta be voltam sózva, hogy meglátogassuk a Tiritiri Matangi szigetet, merthogy sok szépet olvastam róla. A sziget egy igazi madárparadicsom, ahol szabad ég alatt, természetes környezetükben lehet megnézni Új-Zéland veszélyeztetett madarait.

Az 1970-es évekig a sziget legelőként üzemelt, teljesen letaroltan, lepusztultan vette át a DOC. A nyolcvanas években aztán újraerdősítették és őshonos madarakat telepítettek be. Az elmúlt lassan harminc évben túlnyomórészt önkéntesek munkája által a sziget hatvan százalékát újra erdő borítja (ez háromszázezer fa ültetését és gondozását jelentette), amelyet könnyen járható ösvények szőnek át. Számos kutatást is végeznek itt, de mindeközben a szigetet bárki meglátogathatja (ez azért napi 150 főben van limitálva, így előre kell foglalni helyet).

A 360 discovery kompjárata az Auckland-i kompkikötőből, valamint a Whangaparaoa-i Gulf Harbour-ból indul. Ez utóbbiból féláron, így nem meglepő módon, a komp itt telik meg. Egy negyedórás hajózás után még túl kell esni a nehezén, amíg ez a tömeg eligazítást kap és szétszóródik, de utána már el is mélyedhettünk a folyamatos madárfüttyben. A tömeg okozta gyötrelmeket pedig feledtette Greg, a Takahe, aki mintegy fogadóbizottságként lófrált a frissen érkezett látogatók közt.

A szigetet behálózó ösvények több séta alternatívát is nyújtanak. Mi a Hobbs beach, onnan Kawerau Track, majd a világítótorony, végül Wattle Track útvonalat jártuk be. Az ösvények mentén több helyen is vannak padok, ahova kényelmesen le lehet ülni, s figyelni a hihetetlenül aktív madárvilágot az erdőben.

A Tieke (nyergesmadár) kacagása szinte minden bokorból folyamatosan hallatszott, és sűrűn feltűnt a fekete, hátán rozsdavörös, nyeregszerű mintázatú madárka is, aki ezeket a hangokat produkálta. Persze, próbálj fotózni fák árnyékában folyamatosan ide-oda ugráló, repkedő madarakat...

Aztán egyszercsak felbukkant egy Hihi, egy méterre se volt tőlünk. Eldalolta, amit akart, majd tovább is repült. Eközben a Tui madarak minden mennyiségben, fákon, bokron koncerteztek. Erre rákontráztak a sárgás színű Korimako madárkák, akik mint valami macska, nyávogó hangokat ad ki. Több helyen etetők is voltak kikészítve, ezek körül csapatosan mókáztak ezek a nyávogók.

Ahogy kicsit nyitottabb részre értünk, az aljnövényzetben hirtelen mozgásra lettünk figyelmesek: egy pár fürj, no meg a kis szürke porontyuk botladozott a bozótban. Kicsit odébb a hegygerinc füvén vígan legelt két Takahe. Itt nem ijedősek a madarak, nagyon közel engednek magukhoz. S ahogy közvetlen közelről a világ egyik legritkább madarának a szemébe néztem, békét láttam benne.

Aztán az ösvényen valamivel odébb egy kokako sziluettjét pillantottuk meg. Túl messze volt ahhoz, hogy megközelítsük, de a listánk így is tovább bővült. Kicsit odébb pedig elénk ugrált egy Új-Zélandi vörösbegy. A kicsiny madárka kérdő tekintettel fürkészett minket, ahogy egyre közelebb jött hozzánk. Pici vékony csőre, a nagy, kérdő szemekkel együtt igazi cukiság, Pukekóné egyből bele is szeretett.



A világítótorony felé közeledve egy füves dombtetőn is áthaladtunk, ami csodás kilátást adott a Hauraki öböl szigeteire, sőt, még Auckland is látszott a távolban. Innen visszanézve a sziget gyönyörű zöld lombkoronáján legeltettük szemeinket egy kicsit, majd mentünk is tovább toronyiránt.

A világítótorony tőszomszédságában, az ajándékbolt mellett van a kajaplacc, ám itt csak a madarak kapnak enni finom nektárt, minden más kétlábúnak be kell érnie azzal, amit magának elcsomagolt még otthon. A négylábúaknak pedig semmi keresnivalójuk a szigeten, és ez így van jól.

Habár a madarakat etetni itt tilos, ez a szabály a jövő reménységét, a kis kiváncsi Takahe csibét nem tartja vissza attól, hogy bele lessen minden kinyitott táskába. Naggyon helyes! S ha eddig nem is, itt remek alkalom akadt a Pukekó és a Takahe összehasonlítására, ahogy egymással versenyeznek a látogatók figyelméért.

A Korimako és Tui madarak seregének hangos, ám gyönyörű kórusa mellett elfogyasztott ebédünk közepette megjelent a placc szélén a fákon egy Kokako pár. A Kokako olyan ritka jelenség, hogy abban a pillanatban kaja eldob, fotógép kézbe. Hát, majdnem élesre sikerült a kép...

Aztán lassan idő volt visszaindulni a kikötőbe. Azért a Wattle Track-en lefele leültünk nézni, ahogy a madarak jönnek az oda kikészített itatóhoz. Tui és Korimako is felbukkant, s egy újabb vendég, a Kakariki (kis, színes papagáj) is előkerült.

Az ösvényen kicsit tovább mellénk szegődött egy örökmozgó piwakawaka (legyezőfarkú) madárka is. Gyors mozdulatokkal követte lépteinket, billegette legyezőit, persze mondanom sem kell, esélyem se volt lefotózni, ahhoz túl lassú a fotógépem. A hátralévő szakaszon aztán a nyergesmadarak, Tuik, Korimakok még kitettek magukért, hogy madárhangtól zsongjon a fejünk még sokáig, mielőtt újra a kikötőbe értünk volna.

Egyszerre volt csodálatos, szomorú, mégis reményteli belegondolni, hogy Új-Zéland ilyen lehetett néhányszáz évvel ezelőtt. Tiritiri Matangi madárkórussal áthatott erdeihez képest Új-Zéland ember által legyalult részei csak kietlen pusztaságnak hatnak. Mégis, az ilyen kis talpalatnyi sikerek azt sugallják, hogy talán egyszer újra a madaraké lehet Új-Zéland.