Tiritiri Matangi az újévben

Miután tavaly meglátogattuk Tiritiri Matangi nyitott madárrezervátumát, tudtuk, hogy ide többször is vissza fogunk jönni. Nem is vártunk sokat az újévben az első vizitre, amit most vasárnap ejtettünk meg.


Ezúttal két takahe, Greg és Cheesecake csibéi voltak a fő attrakciók, akik olyan fiatalok, hogy csőrük vége még fehér, egyébként pedig csak egy fekete pihetollgombóc és két vaskos láb látszik belőlük.


Greg egyébként már egy ideje rákapott a látogatók által hozott kajára, még ha nem is kellene neki, meg nem is etetik, a lehulló falatokra mégis ugrik, s ez ellen nem is lehet tenni. Sajnos az ilyen interakció elkerülhetetlen, ha túl közel kerül a "vad" madár és az ember élettere. Még mindig jobb így, mintha végleg eltűnt volna ez a kedves, tömzsi madárfaj a Földről. Amúgy Greg nagyon közvetlen, igazi mókás házigazdaként jár-kel az emberek közt. Meg is simiztük a buksiját.


A nyerges madarak énekét folyamatosan volt alkalmunk hallani, bár sokszor hiába kerestük a nyihogót, néha mégis sikerült egész közelről megszemlélnünk. Persze leginkább a fák árnyékában, az ágakon ide-oda ugrálva mutatkoztak, amit egy lassú, zajos képű fotógéppel esélytelen megörökíteni.


Amit még külön kiemelnék, az a kokakó, akit szintén volt alkalmunk közelről megfigyelni, valamint gyönyörű énekét hallgatni is. Ilyen közelről még nem is láttunk kokakót, így meg is lepődtünk, hogy légies megjelenése ellenére milyen nagy madár is ő. Az éneke, az pedig egyenesen csodálatos. Még akkor is, ha egyesek szerint Tiritiri Matangin nincs elég sok öreg bogyótermő fa, s ezért a szűkös diétán élő kokakók nem tudnak olyan szépet énekelni, mint a nagyerdőkben élő társaik.

Viszont azt kell mondjam, hogy a nyári melegben a madarak inkább pihegnek, mint aktívak, ezért kevesebbet láttunk belőlük, mint múltkor, de azért így is szép számban reprezentálták magukat. Sebaj, legközelebb majd egy szép őszi napon látogatjuk meg őket.