2010. január 8., péntek

Északfölde 2

Reggel esőre ébredtünk, aminek a helyiek nagyon örültek, mert már vagy hat hete nem láttak ilyent. Nekünk kicsit betett, mivel direkt jól megnéztem az előrejelzést, az alapján direkt északra jöttünk, hogy elkerüljük az esőt, az meg direkt hamarabb jött és jóval északabbra, mint ahogy a felelősök (akiknek felmondtak azok, akiknek felmondtunk) jósolták. A napi célunk, Cape Reinga nem esőben mutatja a legszebb arcát, de ha már idáig eljöttünk, csak azért sem hagytuk magunkat.

Előtte azonban beugrottunk az Ancient Kauri Kingdom nevű műhelyboltba. A hely arról híres, hogy itt munkálják meg a legtöbb Swamp Kaurit. Ez a faféle - ahogy ezt itt Új-Zélandon már megszokhattuk - egy igazi különlegesség: máig ismeretlen földtani folyamatok következtében úgy 30 - 60000 éve néhány kauri erdő úgy gondolta, hogy magára húz egy tőzeglápot, és inkább alszik egyet, aztán úgy maradt. Méghozzá olyan jó állapotban, hogy a tőzeg alól előásott fatörzsek a legöregebb megmunkálható fafajtát képezik. A kauri nem az aprófa kategória, az előkerült darabok méreteit jól tükrözi az a fatörzsbe faragott lépcső, amin a bemutatóterem galériájára juthatunk fel.


Sőt, a megmunkált, elkészült faragványok tetszetős fényjátékkal kedveskednek: úgy esik rajtuk hasra a fény, mint, mihez is hasonlítsam, talán a tigrisszem kvarcon. Nyilván a nyersanyag kitermelési költsége, a véges készletek, valamint a megmunkálás módja miatt nem olcsó mulatság, de legalább értékálló. Nézni meg ingyért lehet.

No, innen hosszú út várt ránk, mert Új-Zéland északi csücske mindentől messze van, nem csak tőlünk. A tovahaladó tájat leginkább a töménytelen mennyiségű homok (dűnék formájában), az avokádóültetvények, a telepített fenyőerdők, valamint a vadlovak és pulykák jellemzik. Előbb utóbb azért előkerült Cape Reinga is.

A helyi mitológia szerint a távozó lelkek errefele veszik végső utukat. Mi ezzel szemben ezúttal csak egy rövid vizit erejéig néztük meg Cape Reingát, hogy majd visszataláljunk, ha eljön az időnk. Nos, nem lesz egyszerű dolgunk, mert olyan köd fogadott minket, hogy a tengert már nem láttuk tőle. Sőt, a világítótornyot is alig. Nagyon misztikus, mondhatni a mítoszok homályába veszett minden.


Szerencsére délutánra kezdtek oszolni az esőfelhők, így a Te Paki stream melletti homokdűnéken már vidáman szánkáztunk lefele. Na jó, én nem, ki nem állhatom, ha homok megy a fogaskerekeim közé. Ellenben jót szórakoztam a szánkázók bukdácsolásán.


A dagály elvonultával aztán irány volt a messze híres 90 miles beach, ami nem olyan hosszú, mint azt a neve sejteti, mert annó lóháton mérték az eltelt időt, és a homok ellenére közúti szorzót alkalmaztak a távolság becslésére. A homok viszont nem csak a lovakat lassítja, hanem a felelőtlenül közlekedő gépjárműveket is. És míg a ló kivontatja magát a homokból, addig az autó csak mélyebbre süllyed, ami a dagályt cseppet sem érdekli, az időre jön megint. Ezért is van, hogy lócsontokat nem, ellenben rozsdás vasat bőven lehet itt látni. Csak ne álljunk meg mellettük, mert nem véletlen ott akadtak el, ahol...


A nap további részében sok említésre méltó dolog már nem történt, így megint marad a folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések: