Fiordland határán

Tegnap Milford Soundból visszafelé Te Anau-ban raktak ki minket, ahol 3 éjszakát töltünk, mielőtt még délebbre mennénk.

Te Anau egy 3000 fős település Fiordland határán. Nyáron a turistákkal együtt kétszer ennyien vannak itt, télen viszont csendes és nyugodt, épp úgy, mint a Balaton nyugodtabb szegletei, csak nagyobb a tó, és magasabbak a hegyek, ja meg több eső is esik, viszont az árak az idényjelleg ellenére sincsenek elszállva. Idáig szerencsére nem jutnak el a bulizós fajta turisták, így Te Anau ideális pihenőhely a nyugalomra vágyóknak.



A város kabalaállata a Takahe, ami nem véletlen, hiszen ezen a környéken, a Murchison Mountains-ben találtak rá ötven éve az addig kihaltnak hitt madárfaj egy kisebb, talán utolsó populációjára. A Takahe azóta jó kezekben van, több vadvilág rehabilitációs programban is vigyázzák, segítik lépteit, így a fajnak viszonylag jó esélye van a túlélésre.

A település határában lévő Wildlife Center egy kicsi létesítmény, ahol a kártékony négylábúak ellen sűrű hálóval és elektromos kerítéssel védett, kényelmes méretű területen lakik Alpine és néhány társa, azon kevés Takahe egyike, akiket bárki megcsodálhat. Alpine nem szégyenlős, jól elvan az ember közelségében, így remek alkalmunk nyílt közelről szemügyre venni eme kedves madárkát. Az a békés nyugalom, ahogyan legelte a tuszokfüvet, éreztette, hogy milyen kevésen múlott, hogy ez a kedves, ártatlan állatka végleg el ne süllyedjen a történelem süllyesztőjében, csak azért mert nem harcolt az életteréért a behurcolt négylábúakkal szemben.

A település látképét uraló Te Anau tó Új-Zéland legnagyobb tava az űrtartalmát nézve, és Ausztralázsia tekintetében is az első tíz között van. A város felől nézve a túlpartját már a Fiordland Nemzeti Park sűrű erdeje borítja, ahonnan több híres túraútvonal (például a Kepler Track) is indul. Sőt, van egy világító kukacos barlang is a közelben, amit nemes egyszerűséggel Te Anau Glowworm Caves-nek hívnak, és egy földtörténetileg nagyon fiatal, mindössze 12 ezer éves mészkőbarlang, amely ennek ellenére, illetve a rajta átfolyó víz mennyisége miatt tekintélyes belső méretekkel dicsekedhet.

Ahogy az Waitomo esetében is történik, itt is kellemes életteret biztosít a barlangon átfolyó víz a barlang mennyezetén megtelepedett világító kukacoknak, amik kicsiny, kék fényű lámpásaikkal ellenállhatatlanul vonzzák a rovarokat és a turistákat.

Amíg a barlang külső részeit a kristálytiszta víz hangja tölti meg, ahogyan siet a barlangból kifele, több kis vízesésen át, addig a barlang belső részein, ahova csónakkal vezettek be minket, teljes csend és sötétség uralkodik, amibe ezek a parányi biolumineszcens fénypontok igazi csillagos égboltot varázsolnak, s ahogy néztük őket, nehéz volt ellenállni a kisértésnek, hogy nehogy mi is odarepüljünk. Ha megtettük volna, a barlangász vezetőnk biztosan kivégez a helyszínen. Így maradt a nyaktekergető bámészkodás a meghitt csendben, amit csak a barlang oldalának verődő csónak hangja tört meg néha.

Habár kukacból, azaz fényforrásból itt kevesebb van, mint a Waitomo barlangokban, a csónakos rész a barlang mélyében van, messze minden fénytől és zajtól, így szerintem a hangulata jobban átélhető.

Odakinn a barlangon kívül vannak rövidebb erdei sétaútvonalak is, ahol a talaj meglepően puha, amire a tóparton leltem magyarázatot: az, amit talajnak véltem, az esőerdő fáinak gyökérzetén kialakult tömör moha- és avarréteg, ami alatt, a gyökerek közt még egy kisebb, üreges réteg is van. Ahogy egyre több időt töltünk itt, úgy kezdi egyre több titkát felfedni ez a vadon...