Esőből napsütésbe

Mivel a busz ma a szokásosnál korábban indult, hajnalban keltünk. Kárpótlásul az ablakunkon majdhogynem belógó esőerdőből Új-Zéland őshonos madarainak kora reggeli kórusát hallgathattuk. Igazi élmény, amit a leginkább a harmadik típusú találkozások ufós dallamaihoz tudnék hasonlítani. Gyanítom, hogy a tui keze (izé csőre) van a dologban.

Reggel persze eleredt az eső. Ezen nem kell meglepődni, annak az errefelé szokásos évente öt méternyi víznek valamikor le kell esnie. Ráadásul éppen ettől olyan zöld Új-Zéland, amilyen, és valahogy ennek a mohától taknyos sűrű esőerdős vidéknek hozzá is tartozik a sok-sok víz az imázsához. Szóval egy cseppet sem bánkódtunk.

Az első megállónk a Matheson tónál volt, amit a sok felhő miatt, no meg a tegnapi sérülésem folytán is, úgy döntöttünk, hogy nem látogatjuk meg. (A parkolótól ugyanis jó húsz perc séta még a tó, ami szottyos időben csak a szottyos időt tükrözi, ezt már volt szerencsém látni.) No persze mire a tóhoz értünk volna, pont felszállt a pára, és gyönyörű, felhők közül kikandikáló havas csúcsokat, és napfénytől káprázó felhőcsíkokat mutatott nekünk az Aoraki (Mount Cook), amit gyanítok, hogy sima víztükörrel párosulva csodás fotótéma lehetett volna. Bár a tükörképről lemaradtunk, az eredeti még mindíg ott volt nekünk, sőt, a közeli mocsaras legelőn egy éppen nyújtózó pukekóra is ráleltem, szerintem mondanom sem kell, módfelett örültem neki.



Hamarosan továbbálltunk, s a gyönyörű nyugati partszakaszon folytattuk utunkat. A következő pihenőnk a Knights Point nevű helyen volt, immáron napos időben (hmm, tényleg felesleges itt próbálkozni az előrejelzéssel), ahonnan nagyszerű rálátásunk volt a Tasmán tenger és a sűrű esőerdős partszakasz találkozására. Na, ha eddig nem is, hát most kaptunk rendesen a homoki legyekből (angolul sandfly). Ezeknek a kis muslica méretű genyóknak már a nézése is sunyi, és csak jönnek, csípnek, és újra csípnek, ami utána hosszan tud viszketni. Szerencsére nem felhőnyi volt belőlük, csak elvétve néhány, de az is elég volt, köszönjük. A buszon még órákig kergettünk néhány feltévedt példányt.

Kicsit később egy igencsak hosszú, egysávos hídon áthaladva a Haast folyó mellett a hegyek közé, a Haast hágó felé vettük az irányt. Julius Von Haast igazi egójáról mi sem tesz nagyobb tanúságot, hogy a környéken szinte mindent saját magáról nevezett el, egyedül talán a gleccsert hagyta meg Ferenc Józsefnek, azt is csak azért, hogy kapjon tőle pénzt a kirándulásaira. Ez a Haast-féle táj az egyhangú névválasztással szöges ellentétben igazi vadregényes, nem véletlen része a világörökségnek: magas hegyormok, vastagon erdős, szakállas fáktól csuromzöld, vízesésekkel szabdalt hegyoldalak, és köves, lápos folyóágy, benne gyönyörű világoskék, gyors iramú folyó kanyarog. A hágó felé aztán már csak a szakállas erdőt lehet látni, itt-ott zuhatagos patakmedrek felett ívelő hidakkal.

A hágón túl nagyon hamar egy új világ bontakozott ki: hirtelen kopárak lettek a hegyoldalak ahogyan az esőerdő zóna egycsapásra véget ért. Innentől sokkalta szárazabb tájak következtek, sok helyütt a száraz nyár miatti gyulladásveszélyre figyelmeztető táblákkal. A hegygerincen hónak most nyoma sincs: úgy látszik a nyári meleg nem tesz jót neki, ahogy a hóembereknek sem szokott kedvezni. Na de egy-két hónap múlva biztosan más lesz a helyzet, addig meg legalább beérik az orrnak való répa a kertekben.

Wanaka városkába érve kaptunk egy negyedórás pihit, amíg a busz felvett és lerakott pár utast, úgyhogy kacsákat és sirályokat fotóztam a festői Wanaka tó partján. Szerintem ide is még vissza fogunk látogatni egy rövidebb nyaralás erejéig, mert nagyon ott van a környék.

A továbbiakban egy jópár gyümölcsös mellett haladtunk el. Cromwell határában megálltunk még egy jó nagy gyümölcsösboltnál egy gyümölcsfagyi erejéig, majd a türkízkék vizű Kawarau folyó kanyonja mellett kóvályogva hamarosan az A.J. Hackett féle, első kereskedelmi bungy jumping helynél álltunk meg, csak hogy megnézhessünk néhány ugrást (a buszon most valamiért senkinek nem volt kedve ugrani).

Innen aztán már csak fél órára volt Queenstown, ahova így délután 5 óra körül, egy hosszú, ám annál szebb tájakon át vezető úton jutottunk el. A város amúgy festői helyen van, de erről majd később írok.