Északfölde 3

Gyönyörű felhőtlen reggelre ébredtünk, mintha az előző nap nem is esett volna veszettül. Gyorsan neki is iramodtunk, nehogy meggondolja magát az időjárás.

A napi első szakaszunk Northland szépséges öblökkel tarkított keleti partvidéke mentén vezetett. A tenger felhőtlen napsütés okozta türkizkék színe jól harmonizált a még mindig virágzó pohutukawa fák bordóvörösével és a vegetáció zöldjével. Mindezek ellenére hamar Paihiába értünk, ahol a Waitangi egyezmény emlékparkjára voltunk elsőképp kiváncsiak.


Itt, miközben tui madarak énekeltek folyamatosan, megtekintettük a megtekintenivalókat, amelyek közt kétség kívül a centenáriumra épített marae a legtetszetősebb. A marae, amit maráj-nak ejtenek, hagyományos maori közösségi ház, általában fafaragványokkal díszítve. Ez a centenáriumi marae a maxilátvány érdekében telistele van a különböző törzsek taniwháit ábrázoló faragott oszlopokkal. Külön említésre méltó még az a tekintélyes méretű, 160 főt transzportálni képes waka (harci kenu) is, amit szintén errefele őriznek.

A történelmi vonatkozású helyszín után egy patinás kisvárost, Russel-t vettük célba, ahova újfent komp segítségével jutottunk el, s ahol egy kellemeset ebédeltünk a kikötő környéki hangulatos étteremek egyikében. S ha már itt jártunk, nem mehettünk el anélkül, hogy meg ne látogassuk Pavarottit, a környék híres házi pukekóját.


Vittünk neki zabpelyhet, amit most kapott először, s ránézésre örült neki, mi meg jól megborzoltuk a buksiját. Ezek után - nevéhez hűen - nekiállt énekelni, a pukekók szokásos büttyögésétől merőben más, összefüggő dalokat. Gazdájával eközben egy jó órát beszélgettünk madarakról, nem meglepő módon főleg pukekókról, ha már.

Russelből elfele jövet huszonkilométeren át ismét újraértékeltük a kanyargós út fogalmát, még ha a csodás tengeröblök, majd a termetes puriri fákkal tűzdelt völgyek látványa emelte is az összhatást. Mire a főutat elértük, már erős kanyaritiszünk lett, úgyhogy legközelebb biztos, hogy a kompot választjuk visszafele is.


Ha már arra jártunk, megnéztük a Whangarei Falls névvel ellátott vízesést is, ami ugyan egész magas így északi sziget viszonylatban, de nincs igazán vadon hatása, talán amiatt, mert egy városrész közepén van.

A nap további részében még várt ránk egy hazaút, de azért nem siettük el, inkább strandoltunk egyet a Whangarei közeli, hosszú, homokos tengerpart Bream Beach-ként jelölt szakaszán, ezzel nagyjából be is fejezve a rövidke északföldi kirándulásunkat.