Fél dollár egy eltűnt papagájért?

Minap kicsit böngésztem Új-Zéland legnagyobb aukciós szájtjának, a trademe-nek a kínálatát. Arról már többen is írtak (például Pali és Csanád is), hogy ez a trademe dolog mennyire kitölti az Új-Zélandiak mindennapjait, de arra azért nem készültem fel, hogy az elveszett házikedvenceket is itt keresik, hirdetés formájában. Persze, jobban belegondolva, ennél jobb helyen nem is hirdethetnének, hiszen mindenki ezt böngészi, nem az újságok apróhirdetés rovatát.



De lássuk be, akkor is vicces, hogy licitálni lehet mondjuk eltűnt, ráadásul használt papagájokra is. Ez így, a szövegkörnyezetéből kiemelve már majdnem felér a híres Monty Python jelenet magasságába.

Csak nyugi

Csanád a tőle szokatlan egész hónapos csöndet követően először megmutatta Új-Zéland gyönyörű arcát, majd beszámolt arról, hogy a terrorizmus Új-Zélandon, eme békés szigeten is felütötte fejét, és bár tényleges cselekményig nem fajult, de beférkőzött az emberek tudatába.

A terrorizmus jelenségét a hatóságoknak valóban nem szabad szó nélkül hagyniuk, de szerintem nem nyerő ilyen nyugtalanító visszhangot sem keríteni neki, hiszen éppen ez az, amire a terrorizmus épít és amiből táplálkozik.

Sajnos úgy néz ki, hogy a létért való küzdelemben a félelem, a veszély felismerése evolúciós előnyt jelentett, olyannyira, hogy egy ijedt és egy nyugodt arc közül az előbbit, és jóval hamarabb ismerjük fel. De vajon tényleg akkora-e a veszély, mint ahogyan az látszik, vagy a hírek láttatni vélik velünk?

Én például egy kicsit sem ijedtem meg. Az is igaz, hogy nem rólam fogják mintázni az ijedős ember szobrát, mert ültem már teljes nyugalomban olyan repülőgépen, amelynek leszállás közben egy már kinézetre is gyanús utasa ismeretlen szándéktól vezérelve mindenáron be akart jutni a pilótafülkéjébe (ami végül a legénység három tagjának köszönhetően nem sikerült neki, így itt is elejét vették a dolognak). A legtöbb ember ugyanakkor csak a hírekből hall a terrorizmus réméről, mégis retteg tőle.

Az igazi veszély nem a terrorizmus közvetlen hatásában rejlik, hanem abban a nyugtalanságban és bizonytalanságban, amelyet az emberek elméjében elültet. A félelem pedig aztán hamar továbbterjed másokra is, és már meg is van a baj, hirtelen mindenhol rémeket kezdenek látni, és mindenre tüzet nyitnak, ami csak mozdulni látszik.

Elismerem, hogy felkavaró tud lenni az, amikor nyugodtnak vélt környezetünk hirtelen kiszámíthatatlanná látszik válni. De ez csak egy érzés, és ezzel az érzéssel meg kell tudnunk küzdeni. Sokkal több, nagyobb és valósabb veszély leselkedik az emberre a hétköznapi dolgokban, mégis valahogy ezek nem zavarnak minket. Miért hát a nagy riadalom akkor, amikor letartóztattak néhány zavarkelteni szándékozó tagot? Mert lehetnek még többen is? Autóbaleset is lesz még több, mégsem rettegünk autóba ülni. Mert a világ változni látszik? A világ mindig is változott, és eddig is alkalmazkodtunk hozzá.

Felmerül hát a kérdés, hogy mit lehet tenni akkor eme nyugtalanító félelem ellen? Sokmindent. Például meg lehet nyugodni, mondjuk töltsünk egy kis időt a természet lágy ölén, vagy épp barátaink társaságában. Vagy megtisztíthatjuk tudatunkat, mondjuk rendszeres meditáció segítségével. Vagy tegyünk bármi mást, lényeg, hogy azt az irracionális félelmet kiűzzük a fejünkből. Mert a félelem az igazi ellenség, nem az a maroknyi rendbontó.

A sövény

Új-Zéland vidéki tájain, az Angliából behozott kertkultúra és kültéri álattartás melléktermékeként, egy jellegzetes tereptárgy lett a sövény (angolul hedge).



A levegőből jól láthatóan parcellázza fel a tájat, az utak mentén haladva pedig hosszú szakaszokon biztosít monoton látnivalót, de a virágoskertekben sem ritka jelenség. A sövény egyfajta természetes kerítésként funkcionál, de célja sokféle lehet, az elkerítéstől a strukturáláson, takaráson, szélfogáson át a kertszépítésig sokmindenre alkalmas.

Bár első blikkre eszébe sem jutna róla az embernek, de bizony nem volt egyszerű dolga a korai telepeseknek a sövények honosításával. Az Angliában bevált sövény-növényeknek ugyanis az új környezettel gondjaik akadtak, a helyi növények közt pedig hosszasan kellett keresgélni a megfelelő jelöltek között. Az Új-Zélandi Királyi Társaság kiadványai közt bogarászva például találtam egy sövényekről szóló értekezést is, amelyből kiderül., hogy mennyi sok kritériumnak kell megfelelnie egy sövénynek. Sűrű, szívós, könnyen telepíthető, gyorsnövésű, tövises, kevés gondozást igénylő, a nyírást tűrő, nem felkopaszodó, nem gyúlékony, a rovaroknak ellenálló kell legyen, ráadásul a lovak, tehenek, birkák számára sem lehet ízletes csemege. És hogy-hogynem, valahogy nem akaródzott ezt a sok elvárást egyszerre teljesíteni egyetlen növénynek sem.

A sövények telepítése napjainkban nem olcsó mulatság, így előre kell gondolkodni azon, hogy milyen célra mely növények a legalkalmasabbak. Aki ezek után esetleg bele akarja vágni a fejszéjét a sövénytelepítésbe (na ez jó kis képzavar lett), vagy épp csak szeret szép növényeket nézegetni, annak ajánlom figyelmébe Paul Ashford kertészeti oldalát.

Pukekó, most plüss változatban

Ismét itt a vasárnapi érdektelenségek ideje. Ma egy helyes plüss Pukekóval ismerkedhetünk meg a shopenzed jóvoltából.



Lássuk be, igazi kedves kis kulcstartón függő társra lelhetünk benne, aki felvidítja szürke hétköznapjainkat.

Műhelytitkok

Többen érdeklődtetek már, hogy miként készül a blogom, honnan szerzem az információkat, és hogyan tudok ennyit írni, így gondoltam megosztok veletek egy pár műhelytitkot.

Mielőtt azt hinnétek, hogy minden nap szorgalmasan körmölök egy bejegyzést, ki kell ábrándítsalak benneteket. Nekem sincs végtelen mennyiségű szabadidőm és energiám, így a nagyobb bejegyzéseket leginkább nyugodtabb hétvégéken szoktam megalkotni. Persze olyan is volt már, hogy reggel felébredtem, és egy szusszra kiírtam magamból két bejegyzést is. Ezeket az elkészült darabkákat aztán feltöltöm piszkozat formában, és így reggelente már csak annyi dolgom van, hogy megjelentetem az aktuálisat. Az alkotói válságot elkerülendő volt már olyan is, hogy egy egész hétre való cikk várt megjelentetésre. Akadnak friss hírek is, amik aztán olyankor egy kicsit átrendezik a sort.

Fontos biztosítani, hogy mindig legyen téma, amiről írhatok amikor időm engedi, ezért van egy kicsi naplóm, ahova előre felírok minden bevillanó emléket, ötletet, szalagcímet, weboldalt, amiket érdekesnek tartok. Az emlékek természetesen még a nyaralásunkból jönnek, az ötletek lehetnek bármifélék, a szalagcímeket jellemzően a Stuff.co.nz-ről veszem, a weboldalakba pedig böngészés közben futok bele. Nagy segítségemre van a Google, ahol rendszeresen keresgélek mindenféle Új-Zélanddal kapcsolatos témára, leginkább informálódás végett.

Ha madarakról írok, akkor szinte mindig az NZBirds a forrás, ha valami más dolognak, vagy jelenségnek nézek utána, akkor pedig a Wikipedia szokott kisegíteni. A fordításaim szabatosságát aztán a Sztaki online szótára biztosítja.

A kevésbé informatív bejegyzések esetén a YouTube videói közül válogatok érdekesebbeket, vagy épp valamilyen képet kommentálok. Az Új-Zélandi szuvenirek széles palettája például bőségesen ellátja örökzöld tartalommal az érdektelenségek rovatot.

S amikor menthetetlenül kifogytam a témákból, és épp alkotói válságban szenvedek, akkor arról írok, hogy miről és hogyan szoktam írni. :)

Kea műsor

Az Animal Planet műsorán a napokban leadott "Kea - a legokosabb papagáj" kisfilm igazi csemegének számít.

A BBC-től már megszokhattuk a színvonalas kivitelt, most sem kellett csalódnunk. David Attenborough tolmácsolásában egy unalmasan kinéző, mozdulatlan szikla is érdekesnek hat, a Kea viszont már alapból is egy izgalmas élőlény. Új-Zéland gyönyörű tájai, a Déli Alpok pedig pont megfelelő háttérképet biztosítanak e csodálatos madár bemutatására.

A fél órás kisfilm minden pillanata megérte: ámulatból nevetésbe, nevetésből pedig újra ámulatba ejtett, miközben bemutatta a madár hihetetlen képességeit és szórakoztató szokásait. Mindemellett a történet teljességére is kitért, ahogyan a Kea kiváncsiságának bosszantó aspektusait, e madár és az ember nem mindig felhőtlen kapcsolatát mutatta be, ugyanakkor a történet egészében mindezt sikerült feloldani a megfelelő hozzáállás, a "Kea-biztos" megoldások bemutatásával is.

A film nem kevés értékes ismerettel, gondolattal, és sok-sok szép Kea madárral gazdagított minket, így csak ajánlani tudom mindenkinek megtekintésre!

Mentsd meg a delfineket...

Ez a hét mostmár menthetetlenül letargikusra sikerült az elmúlt két nap bejegyzéseivel, így már senkit sem fog váratlanul érinteni a mai adag. Remélem azért még visszajöttök olvasni, ígérem vidámabb dolgokról is fogok még írni...

Most viszont a tengeri emlősöket fogjuk boncolni. Na jó, nem mindet, csak a Northland-i Waipu beach-en napokban partra vetődött bálnatetemet. Sőt, azt is inkább meghagyjuk a hatóságoknak. Így kicsit belegondolva azért nem lehet egyszerű feladat egy több tíz tonnás egyed földi maradványait eltakarítani a partról, mielőtt magától hullana szét... de ennyi talán elég is a pórul járt bálnáról, aki nyugodjék békében.

Vannak viszont még nagyon is élő, mégis, a kihalás szélén vergődő delfinfajok Új-Zéland tengereiben. Két faj, a Maui és a Hector delfin csak errefele él, sajnos egyre csökkenő egyedszámban. Eme kis termetű delfinfajok kifejlett példányainak mindössze 1,4 méteres a testhossza. A Maui delfinek a Hector delfinek alfaját képezik, ez utóbbiaknak kb. 7000, míg az előbbieknek mindössze 111 példányuk maradt fenn, ezzel lassan elérik azt a kritikus számot, amely alatt gyakorlatilag kihaltnak tekinthető a faj, mivel alacsony utódnemzési arányuk miatt a populációjuk gyors ütemben összeomlana.

Legnagyobb ellenségük a halászháló, amely évente hozzávetőleg100 példány haláláért felelős. A WWF petíciója ezen hálók használatának teljes tiltását szorgalmazza a delfinek által látogatott vizeken.

A Hector delfinekkel amúgy testközelből is lehet barátozni, kint a nyílt vizen. Csak remélhetjük, hogy ez az élmény még sokaknak megadatik a jövőben is, mert ha most a halászhálók győznek, akkor a delfinek helyett hamarosan már csak a "Viszlát, és kösz a halakat" üzenet marad.

Változó világ

"Más lett a világ.
Érzem a vízben. Érzem a földben. Érzem a levegőben.
Sokminden, mi valaha létezett, eltűnt.
Mert mostmár senki nem él, aki emlékezhetne rá."

Ezekkel a szavakkal indul a Gyűrűk Ura filmes változata, amelyet Új-Zélandon forgattak. Ugyanezen országban jelenleg valami hasonló folyamat látszik végbe menni.

A híreket olvasva érezhető, hogy valami nagyon nincs rendjén. Az érme egyik oldalán a kormány saját vállát veregeti, hogy a bevándorlási törvényeket milyen jól sikerült összerakni, Új-Zéland gazdaságát a bevándorlók 3.3 milliárd dollárral növelték csak a tavalyi év során.

De mindeközben, ennek az árnyoldala, hogy az ingatlanárak az egekbe szöknek, amit csak kamatemeléssel tudtak valamelyest megfékezni. Ez viszont pont a szegényebb rétegeket kezdi nehéz helyzetbe hozni: meglévő jelzálogaik, vagy épp lakásbérleti díjaik kezdenek a fejükre nőni, a megélhetésüket veszélyeztetni. A fokozódó stresszben aztán nem meglepő, hogy az erőszakos- és a tulajdon ellen elkövetett bűncselekmények száma emelkedik, a tavalyi évben 53000 bűnténnyel rekord magasságokba szökött, és az idei év sem alakul valami hűdejól.

Nézzük a folyamatot: jönnek a bevándorlók, és hozzák az arrogáns, individualista kultúrájukat, amivel növelik a gazdaságot, mindeközben, mint elefánt a porcelánboltban, apróra zúzzák e közösségi létezésben még erős ország alapjait. Mi lesz ennek a vége? Változás, az biztos. De hogy ne katasztrófa legyen, ahhoz jobban résen kell lenni. A világon annyi máshol látszik ezen folyamat előrehaladt állapota, nagy kár lenne pont azokat a mintákat lemásolni.

A helyzet fontosságát talán az is jelzi, hogy az elmúlt hét során két másik cikk formájában is találkoztam szinte azonos gondolatokkal. Az egyik egy nyomtatott sajtó az urbanizációval és elidegenedéssel kapcsolatos veszélyekkel foglalkozott (nagyáltalánosságban), a másik pedig a fentiekkel azonos forrásokból vont le hasonló következtetést Új-Zéland jövőjével kapcsolatban. Ez utóbbiból idéznék:

"Azt hiszem azzal, hogy az 1980-as években a kormány a gazdasági növekedést az emberek szükségletei elé helyezte, és szélesítette a gazdagok és a szegények közti szakadékot, egy sokkal önzőbb és erőszakosabb társadalom keletkezett.

Ezt a hozzáállást meg kell változtatnunk, és közösségünk minden tagjáról gondoskodnunk kell. Mi történt a jóléti államunkkal?"

A közösségekre, az egymásra odafigyelésre nagyobb szükség van, mint valaha. Enélkül az ember, eme törékeny és alapvetően társas lény, elveszett.

S hogy praktikusan mit tehetünk a helyzet javítása érdekében? Bármit, amivel környezetünkre, egymásra odafigyelni, egymásnak segíteni tudunk, ezt pedig a legegyszerűbb egy közösségen belül megvalósítani. Legyen az csak egy kis online közösség, már az is szebbé varázsolhatja sokak életét. A sok-sok közösség aztán végső soron megmenthet mindenkit attól a nem éppen fényes urbánus jövőképtől, aminek jelei már most is mutatkoznak a hírek tükrében.

Keák az Animal Planeten

Aki esetleg nem olvasta volna Macicsalád blogján, annak emlékeztetőül, az Animal Planet (bocsi, csak az Európai) műsorában a napokban lesz kisfilm a Keákról:

Animal Planet
Október 10. Szerda
15:30 - 16:00 Keák - a legokosabb papagájok

Animal Planet
Október 11. Csütörtök
07:30 - 08:00 Keák - a legokosabb papagájok

Köszi a tippet, Secima!

Madarakat öregek otthonáért

Úgy tűnik a városok csak növekszenek, agyatlanul, s közben felemésztenek mindent, ami egy kis nyugalmat vihetne a folyamatos, monoton zakatolásba. Auckland sem tudja elkerülni ennek a trendnek a hatását, ahogy az a hírekből kiderül.

Ezúttal egy iskola melletti természetes bozótost terveznek felszámolni, hogy egy öregek otthonát építsenek oda, amely már most, a tervezőasztalról is sötét árnyat vet a környékre, amelynek lakói - érthető módon - fel vannak háborodva, hogy a béke eme kicsiny szigetét, ahol pukekó, tui, daru és jégmadár is lakik az őshonos növényvilágban, most kereskedelmi okok miatt egy még csak nem is impozáns kinézetű monstre épületegyüttesre akarják cserélni. Mindezt csak tetézi, hogy a közeli elágazásra emiatt nehezedő többletforgalom várhatóan tíz perccel hosszabbítaná meg az itt áthaladók dugóban töltött idejét.

Felmerül hát a jogos kérdés, hogy számban kifejezve mennyit taksálhat az itt lakó élővilág, a helyiek nyugalma, és az áthaladók életéből lecsípett sok-sok tíz perc összesen. És mikor jönnek már rá az okosok arra, hogy a "mindennek meg van az ára" kifejezésben az "ár" szó konkrétan nem feltétlenül egy egyszerű, számmal kifejezhető dologra utal.

Remélem végül nem kell majd a madarakat kilakoltatni, de ha mégis, a pukekókat hozzák el nekem, én majd vigyázok rájuk annak rendje és módja szerint...