Szigetköz

Ma reggel egy kis időre magunk mögött hagyjuk az Északi szigetet, Wellingtonnal egyetemben. Felszálltunk a reggeli kompra, hogy a Déli szigeten deleljünk.

Az InterIslander komp egy tíz emeletes monstre, ami ezerrel szeli a habokat, mégis három óra kell neki, hogy átkeljen. Wellington látképét hamar kitakarták a sziklák, majd jött a Cook szoros nagy vize, egyik oldalon távolodó, a másikon közeledő hegyekkel, végül egy órán keresztül egy keskeny Sound-ban úszott befele a teknő. Eközben a temérdek utas, mint hangyák egy felrúgott hangyabojban, fáradhatatlanul fel- s alá rohangál rajta.

Pictonban, egy kicsinyke, leginkább tranzitforgalmat bonyolító városkában értünk partot, s a csomagjaink begyűjtése után már buszoztunk is tovább az alma, barack, szőlő, citrus, és kiwiültetvények között a Déli Alpok magasztos csúcsainak irányába.

Egy idő után megint legelősre váltott a táj, és itt már jól lehetett látni, hogy a tehén-, birka-, vagy épp szarvascsordákra igazából csak a szarkák vigyáznak. A szarkák itt Új-Zélandon is fekete-fehérek, ám inkább varjúhoz hasonló alakjuk van, lévén hogy az ausztrál alfajt képviselik. Közben persze haladtunk tovább az esti szállásunk, Nelson felé.

Nelsonról már olvastam szépeket, de úgy tűnik túl sokat vártam tőle, mert így élőben nagyon kis lapos, álmos kisváros hangulata van neki. Sebaj, két éjszakára pont jó is lesz.

A végzet hegye

A mai utunk a Taupo tó partja mellett vezetett egy darabon. A tó partmenti kövein kormoránok lesték a leendő zsákmányukat, mit sem törődve a távolban magasodó vulkánokkal. Azt kell mondjam, az Északi sziget ezen régiója már majdnem felér a Déli sziget által felállított mércéhez.

A táj hamarosan gyökeresen megváltozott, ahogyan a Tongariro nemzeti parkba beléptünk. A vegetáció hamar eltűnt: bár csapadék van a környéken, a talaj a vulkanikus aktivitás miatt annyira savas, hogy csak kevés növényféle (például a tuszokfű) él meg rajta, így fáknak nyoma sincs. A tájat a három vulkáni kúp: a mai napig is aktív, mindig hófödte Ruapehu, a szabályos, csonkakúpszerű Ngauruhe, amelyet a Gyűrűk ura trilógia óta csak Végzet hegyének ismerjük, s végül a sort zárja a Tongariro.

Egy óra sem telt el, máris átalakult a táj, ezúttal birkalegelőssé, majdnem be is aludtunk birkaszámlálás közben. Több kis agrártelepülést hagytunk magunk mögött, köztük Bulls-t is, ami arról híres, hogy lakói igencsak vicces szójátékokkal ékítik boltjaikat, mint például unforgettabull (ajándékbolt), vagy a kedvencem: constabull (a rendőrörs). A táj végül megint változott egyet ahogy elértük a Kapiti partot, amely leginkább Wellington üdülőzónájaként üzemel. Kora délután végül megérkeztünk Wellingtonba.

Első ránézésre nagyon tetszik ez a város, de most csak egy éjszakát vagyunk itt, majd a Déli szigetről visszafele fogunk egy kicsit hosszabban elidőzni. Egy délutáni városnéző séta azért még belefért a mai napba, úgyhogy gyorsan kipróbáltuk a cable car-t, és lesétáltunk a botanikus kerten keresztül vissza a városba. Verőfényes napsütés, szebbnél szebb virágok, amik csak úgy ontják az illatukat, nem csoda, hogy egész belebódultunk. Kell ennél több? Igeeen, végre egy "olcsó" internet kávézó, ahova a laptopommal is csatlakozhatok. Három dollár egy órára, és a blog máris friss és üde :)

Ilyen színek nincsenek is

A tegnapi Hangi után reggel nem mondanám, hogy éhesek lettünk volna, úgyhogy a reggeli kimaradt. A buszunk Rotoruában kezdte rövid városnézéssel, majd a fortyogó iszapos tó és a Lady Knox gejzír következett. Ez utóbbiak közül az első egy szürke pocsolya, amit színre-szagra úgy tessék elképzelni, mintha csak egy sűrű, szürke halászlevet kotyvasztanának, méghozzá záptojásból. A másik pedig egy olyan kvázi gejzír, amit minden nap 10 óra 15 perckor 300 gramm szappannal hergelnek, hogy aztán két percen belül kitörjön. Kicsit turista-vakítós látnivaló, de azért impresszív a habzás után magasba szökő vízoszlop.



Az igazi csemege csak eztán következett: a Wai-o-tapu thermal wonderland, ami egy termálvíz formálta lehetetlen táj. Egyes részei a pokol különböző bugyrait mutatják be a szükséges fortyogó, gőzölgő, kénköves, felváltva csöves- és fingszagú sziklaüregekben, míg más részei akár egy festő palettája, ahol a színeket keveri ki éppen: élénk sárga, narancs, vörös, lila, kék, türkiz és zöld színek kisebb gőzölgő tavacskákban. Az egész környék teljességgel lenyűgöző. A séta végén aztán jött a netovább: egy leginkább neonzöldhöz közeli marslakószínű, tejszerű tavat tessék elképzelni, ahogyan ott van, mint ha mi sem lenne természetesebb. Az első gondolatom az volt, hogy ilyen szín nincs is. Pedig ott van, nincs benne semmi csalás.



A mai napra ezt tetézni már eleve lehetetlen volt, így a továbbiakban nem is vártunk sokat. Ennek ellenére azért magában még szépnek számít a Huka vízesés, és legalább annyira érdekes a Honey Hive mézekre (és leginkább méhecskés szuvenirekre) specializált boltja, ingyenes kostolóval. Adrenalinhiányban szenvedők itt is ugorhatnak bungy-t a Waikato folyó felett, s úgyszintén impresszív a Taupo tavon túli Ruapehu, Ngauruhe és Tongariro vulkánok látványa, sőt, biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy áradoznék a Tongariro crossing egynapos túráról is, mint a Wai-o-tapu színeiről, de sajnos ez alkalommal a túra idő hiányában kimaradt.

Kész szerencse, hogy most nem rohanunk el az országból, így talán lesz még alkalmunk bepótolni a lemaradtakat.

Hangi

Reggel megkezdtük a MagicBus körutunkat. Az első állomás mindjárt Aucklandben volt, ahol a Mt Eden vulkánra vitt fel minket a busz. Erről a még ma is tehénlegelőként üzemelő vulkáni kúpról gyönyörű kilátás nyílik a városra, külön érdekességképp pedig tátong még egy 50 méter mély kráter is a közepén.

Innen aztán a három órányi útra lévő Waitomo-ba mentünk, közben a dimbes-dombos farmok mellett haladva - nem kis örömömre - sok-sok pukekót számoltam meg. Waitomo-ban a világhírű Glowworm caves (világító kukacos barlangok) a látnivaló. Mivel itt már voltunk, és már írtam is róla, a részleteket most kihagynám.

Délután végül megérkeztünk Rotoruába, ahol is befizettünk még egy "Tamaki Cultural Show" nevű programra, amelynek keretében százötvenedmagunk társaságában megtekinthettünk egy korhű Maori falut, benne egy hagyományos Maori üdvözlést, hagyományos táncokat, köztük egy Hakát (ez az a szemkidüllesztős, nyelvkinyújtós, ijesztegetős tánc), végül egy edd-magad-degeszre Hangival zártunk, amihez a feltálalt ételek hagyományosan, forró kövekkel földbe ásva készültek. Na ez az a program, ami ugyan nem a legolcsóbbak közül való, mégis csak ajánlani tudom, mert egyrészt szórakoztató és érdekes, másrészt végig nagyon profin van kezelve a tömeg, így egy percig sem éreztük, hogy itt tömegturizmusról volna szó.



A faluba, majd vissza is a szervező cég saját buszaival szállított minden vendéget, ahol a szórakozásról a sofőr gondoskodott. Nehéz visszaadni a humorral fűszerezett interaktív sztorizgatást, de nem unatkoztunk, az biztos. A sofőrünk a buszt például wakának (harci kenunak) nevezte, és megtanított minket "evezni": azt kiabálta, hogy "Te Wa-ka" mire mindenki egyszerre húzott egyet képzeletbeli evezőjével, egy "ájj" szótaggal megnyomva. Meglepően erőteljes hatása van ám. Hazafele induláskor ugyanezt eljátszatta, csak akkor lelépett a fékről az evezés pillanatában, mire a busz ugrott egyet, persze közben úgy csinált, mintha éz váratlanul érte volna. Na szóval ilyen jellegű viccelődés volt.

Külön plusz volt, hogy az erdőben megbúvó faluban láttam először legyezőfarkú madarat (az angol neve fantail, majd még írok róla szépeket). Ez a kicsiny madár igazi különlegesség: fehér farktollait legyezőszerűen nyitja-csukja, közben pózol jobbra-balra, és egyik ágról a másikra ugrál, mintha csak valamit mondani akarna. Nem meglepő módon a Maorik hírnökként tisztelik.

Öreg temető a város közepén

Ma átcuccoltunk az Auckland City YHA-ba, mivel holnap innen kezdjük kora reggel a nagy, buszos körutazásunkat. Az eddigi apartmannál jóval alacsonyabb komfortfokozat ellenére ne tessék megijedni, az itteni Youth Hostel-ek elég jó állapotban vannak tartva, nincs az a térdig érő rücsök, amire a név hallatán először asszociálnánk.

Délután még elugrottunk egy rövid sétára a környékre: a Symonds Street, a Grafton Bridge, valamint a kimondhatatlan nevű Karangahape Road (olyannyira, hogy csak K Road-nak szokták említeni) kereszteződésében van egy régi temető, amiben 1800-as évek végi, 1900-as évek elejei patinás sírok vannak, kellemes árnyékot adó fák alatt. Az egész temető egy darabka történelem és csend Auckland ezen zajosabb szegletében.

A vitorlák városa

Ma délelőtt egy tegnap email kapcsán beugrottunk tisztázni egy részletet a körutazásunkkal kapcsolatosan a MagicBus irodába, ahova már csak azért is jó, hogy beugrottunk, mert kiderült, hogy az utasoknak ingyen internet áll rendelkezésére az irodájukban.

Innen aztán a kikötőbe vezetett az utunk, ahol az Aquatica08 fesztivál várt mindenféle programokkal a tengerészeti múzeum környékén. Szép nagy vitorlás- és hadihajók bemutatója is volt, úgyhogy jól felmentünk a "Spirit of New Zealand" háromárbocos vitorláshajóra körbenézni.



Mielőtt megkérditek, a kép nem a nagy vitorláshajót ábrázolja. Épp ellenkezőleg, ez egy zsebrevágható mini gőzhajó a múzeum gyűjteményéből.

A mai nap jelentősebb észrevétele volt még, hogy itten a sötét színű autókról szinte mindegyikről leégett a festék. Nos igen, az erős UV nem csak a bőrnek árt hosszú távon. Ezek szerint célszerű lesz világos autót beszerezni...

Pukekólesen

Megint szép napnak indultunk neki, úgyhogy fogtuk magunkat, és kibuszoztunk a Te Atatu félszigetre, hogy jobban körbenézzünk. Az idő talán túl jó is volt: szikrázó napsütésben végül nem vágytunk az utca aszfaltja után, így a bérelhető lakások felkutatása helyett inkább a tengerparti sétány füvén, egy nagyobb fa árnyékában pihegtünk.

Az apály délután kezdett beállni, így lementünk az árapályzónába is, amit szabályos kagylóhéj szőnyeg fed, ami csak úgy recsegett-ropogott a lábunk alatt. A kicsiny mangrove cserjék szabdalta partszakaszon, amely Auckland talán utolsó, eredeti természetes állapotában megmaradt tengerpartja, sok-sok vándorló tengeri madárka eszi tele magát a tenger gyümölcseivel, ami szintén kellemes látványt nyújt.

Van itt néhány kisebb esővíz ülepítő-tisztító tavacska is, ami körül igazi susnyás alakult ki, ami a pukekók kedvenc lakhelye. Nosza, mentem is be a kis ösvényen a közepébe, ahol mindjárt felfigyelt rám az egyik jómadár. Előbújt, ide-oda bukdácsolt, dumált, tartotta a tisztes távot, de látszott rajta, hogy érdeklődve várja, mi fog történni. Gyanítom, hogy rendszeresen etetik őket, sajnos nálam épp nem volt pipikaja, amit megoszthattam volna velük. A nagy dumára aztán előjött három másik társa is - valószínűleg a fél galeri - akikhez közelítve azok eszeveszett bukdácsolós, rikoltozós menekülésbe kezdtek, persze csak annyira, hogy megmaradjon az az öt-tíz méternyi, általuk biztonságosnak ítélt demilitarizált zóna köztük és köztem. Ebből a távból figyeltük egymást, miközben szakadatlan járt a szájuk, nekem meg a kamerám.

A pukekók tollazata kék-fekete, míg farktolluk alsó fele fehér, így mikor a farkukat billegetik, kikandikál a fehér "alsógatyájuk", ami módfelett muris. Mindeközben a környék mejnó madarai jóízűen lakmároztak a harakeke (Új-Zélandi len) virágának nektárjából a környező sűrű vegetációban. Mindezt látva gyanítom, hogy nem fogok unatkozni, ha a környékre költözünk.

Aucklandi Blog Csúcs

Az idő ma felhőtlennek indult, így gondoltunk egyet, és átcaplattunk a közeli Auckland Domain parkba, ahol a pohutukawa fákkal szegélyezett sétányon járva még láttunk néhány elkésett pohutukawa virágot, amik úgy magukban már nem mutattak sokat, de el tudtuk képzelni, milyen is az, amikor az egész fa virágba borul. A pohutukawa göcsörtös, szanaszét futó ágai viszont így is érdekesen hatnak. Van itt valami fikuszhoz hasonló növény, amit még nem sikerült beazonosítanom, de tenyérnyi virágai gyönyörűek, ráadásul még vaníliás citrom illatot is árasztanak.

A szikrázó napsütés (értsd, közvetlen, magas UV) elől viszont hamar elbújtunk, s csak késő délután jöttünk újra elő. A köztes időben kipróbáltam egy fizetős wifi hálózatot a kordia metro wifi nevű szolgáltatónál 1 napot 10 dollárért, ami állandóan dobálta a kapcsolatot, így nem mondhatnám hatékonynak. Na mindegy.

Este viszont Csanádékkal és Gáborral találkoztunk a vitorláskikötőben, hogy aztán betérjünk egy közeli vendéglátóipari egységbe egy alkoholban oldott eszmecsere erejéig. Jól kibeszéltük a helyi viszonyokat pro és kontra.

Gáborék - mint kiderült, a pukekókaka lelkes olvasói, egyben új bloggerek is - még csak három hete érkeztek, de így is pont túl vannak azon, ami még előttünk áll (autóvásárlás, lakáskeresés, -bérlés, -berendezés), így kaptunk egypár okos tanácsot, amit ezúton is köszönünk.

Mivel az ötfős társaságból mindenki vagy blogol vagy a párja teszi ezt, sőt, mivel olvassuk is egymás blogjait, a beszélgetés a leginkább így zajlott:

- már voltunk is a [...] helyen...
- tudom, olvastam a blogodon...
- ja, tényleg, írtad is, hogy...

No az ilyen, és hasonlóan informatív témák érintése után aztán találtunk olyat is, amiről eddig még nem írt egyikünk sem, úgyhogy végül akadt bőven miről beszélni, s egyben jót mulattunk is. Frissen érkezett bloggerek és leendő bloggerek ki ne hagyják ezt a bevezető programot!

Lakásnézőben

Ma délelőtt lakásbérlést előkészítő városrésznézésre mentünk Hajnalkával. Kelet-Aucklandben, Remuerában kezdtünk, aztán átmentünk North Shore-ra, azon belül Albany környéke, végül nyugatra vettük az irányt, és West Harbour érintésével a Te Atatu félszigeten kötöttünk ki. Ez utóbbi helyszín több okból is meggyőző volt: már West Harbour is kellemesen hatott a zöld, kertvárosi jellegével, majd a környéki illetékes bevásárlóközpontot lecsekkolva - miután találtam 10 centet a parkolóban- csupa rendes arcokat láttunk lézengeni a boltokban.

A félsziget ettől még annyival jobb, hogy az autópályáról lehajtva egyetlen út vezet oda, ami nem megy másfele tovább, így átmenőforgalom nem terheli, a szigetnyelv végén pedig kellemes bozótos, árteres, madarakkal teli, karbantartott partszakasza van, ahonnan csodás panoráma nyílik a tengeröböl túloldalán fekvő Auckland belvárosra és az öbölhídra.

Ami pedig egyértelművé tette azt, hogy ebben a városrészben fogunk bérelni, az nem más, mint az, hogy itt pillantottuk meg az első pukekót a megérkezésünk óta. Márpedig ez egy égi jel. Tessék csak jól megnézni, őróla volna szó:



Ugye, hogy ugye. Szóval ilyen pukekók társaságában fogunk lakni, kéremszépen.

spot the difference

Az időjárás továbbra is szeszélyes, amit a legjobban az alábbi módon tudok szemléltetni.