Pukekólesen

Megint szép napnak indultunk neki, úgyhogy fogtuk magunkat, és kibuszoztunk a Te Atatu félszigetre, hogy jobban körbenézzünk. Az idő talán túl jó is volt: szikrázó napsütésben végül nem vágytunk az utca aszfaltja után, így a bérelhető lakások felkutatása helyett inkább a tengerparti sétány füvén, egy nagyobb fa árnyékában pihegtünk.

Az apály délután kezdett beállni, így lementünk az árapályzónába is, amit szabályos kagylóhéj szőnyeg fed, ami csak úgy recsegett-ropogott a lábunk alatt. A kicsiny mangrove cserjék szabdalta partszakaszon, amely Auckland talán utolsó, eredeti természetes állapotában megmaradt tengerpartja, sok-sok vándorló tengeri madárka eszi tele magát a tenger gyümölcseivel, ami szintén kellemes látványt nyújt.

Van itt néhány kisebb esővíz ülepítő-tisztító tavacska is, ami körül igazi susnyás alakult ki, ami a pukekók kedvenc lakhelye. Nosza, mentem is be a kis ösvényen a közepébe, ahol mindjárt felfigyelt rám az egyik jómadár. Előbújt, ide-oda bukdácsolt, dumált, tartotta a tisztes távot, de látszott rajta, hogy érdeklődve várja, mi fog történni. Gyanítom, hogy rendszeresen etetik őket, sajnos nálam épp nem volt pipikaja, amit megoszthattam volna velük. A nagy dumára aztán előjött három másik társa is - valószínűleg a fél galeri - akikhez közelítve azok eszeveszett bukdácsolós, rikoltozós menekülésbe kezdtek, persze csak annyira, hogy megmaradjon az az öt-tíz méternyi, általuk biztonságosnak ítélt demilitarizált zóna köztük és köztem. Ebből a távból figyeltük egymást, miközben szakadatlan járt a szájuk, nekem meg a kamerám.

A pukekók tollazata kék-fekete, míg farktolluk alsó fele fehér, így mikor a farkukat billegetik, kikandikál a fehér "alsógatyájuk", ami módfelett muris. Mindeközben a környék mejnó madarai jóízűen lakmároztak a harakeke (Új-Zélandi len) virágának nektárjából a környező sűrű vegetációban. Mindezt látva gyanítom, hogy nem fogok unatkozni, ha a környékre költözünk.