Sivatag az esőerdő közepén

A téleleji, szokatlan napsütést kihasználva egy tuti tippet követtünk, amikor meglátogattuk a Wainamu tavat. Bethells beach felé kanyarogva egy nem különösképp csalogató parkolóban álltunk meg, ahonnan a csak úgy mellékesen odahelyezett túristautat jelző tábla mutatta irányt követtük.

A patakmeder fái közt egy kisebb csapat kakariki (ilyen szép színes apró papagájféle) repkedett jobbra balra, ez már önmagában is kellemes látvány. Ahogy haladtunk tovább, egyszercsak kinyílt a táj és felbukkant egy meglepően nagy, kietlen homokdűne, rajta egy-két ember, mint apró színes pontok. Na, ezt ki tette ide?



Az út innen a széles, homokos patakmederbe terelődött, végig a dűne úgy 20 méteres homokfala mellett, amibe az eső hihetetlen plasztikus, ám legalább annyira törékeny homokvárakat faragott.



A patakmeder egy nagyobb kanyarulatában mintha csak egy óriás földgát lábához értünk volna, masszív homokfal vett minket körös körül. Itt másztunk fel a dűne tetejére, ahol mintha egyszerre csak a szahara közepére csöppentünk volna, sivatagi táj látszott a messzeségekig az egyik irányban. Na jó, a másik irányban a Wainamu tó nyugodt vizén tükröződő zöld legelős, erdős domboldalak nem a szaharát idézték, de ez csak még szürreálisabbá tette a homokdűne hatását.



A dűne tetején nyomolvasó tehetségünket kamatoztattuk, ahogy megkülönböztettük a quad-ok, bodyboard-ok, emberek, kutyák, valamint a nagyobb és kisebb madarak lábnyomait. A legjobbak a madárnyomok voltak, amikből kiolvastam ahogy a madárkák a semmiből előkerülve tipegtek egy kört, majd újra köddé váltak.



A dűne homokján elüldögélve azon tűnődtünk, hogy vajon hány olyan milliós lélekszámú város lehet, amelyiktől húsz-harminc kilométerre, legelők közt elrejtve ilyen tuti kirándulóhelyek vannak. Mert nem győzünk ámulni a Waitakere Ranges felfedezésre váró csodáin!