Bezárult a kör

Reggel megint csupa felhős volt az ég. De már nem tudott minket becsapni, így előre tudtuk, hogy délután még fogunk izzadni a napon, és úgy is lett. De előtte még reggelizés közben láttunk egy jégmadarat (kingfisher) a kertben.

A mai utunk nem volt különösképp színes dolgokkal teletűzdelve. Leginkább farmok mellett jártunk és kis agrártelepüléseken mentünk keresztül. Megcsodálhattuk Katikati falfestményeit, amik akkora nevezetesség, hogy a buszvezetőnk még csak nem is lassított.

Paeroában azért megálltunk, hogy lefényképezhessük magunkat a messze híres, többméteres Lemon&Paeroa üveg mellett. Ez az L&P itten valami nemzeti kultusznak kikiáltott szénsavas üditőital, amit Paeroa városkában találtak ki, és erre rettentő büszkék. Szerintem meg csak sima limonádé, de biztos bennem van a hiba.

A tízórai szünetet a Coromandel félsziget lábánál, Thames-ben töltöttük, ahol legalább érdekes látnivaló is akadt. A parkoló mellett ugyanis egy folyótorkolat mangrove mocsarában volt egy madárles, ahonnan az apályban bogarászó madarakat csodálhattam, amíg a busz bevárt egy csatlakozást.

Na innen tovább viszont már tényleg semmi extra nem történt, ha csak azt nem számítjuk, hogy Auckland határában elhaladtunk a Hokey Pokey jégkrém gyára mellett is. Ez a hokipoki is van akkora üzleti fogás, mint az L&P: egy sima csokidarabkás karamell ízű jégkrémet ellátnak egy ilyen kapós névvel, és hirtelen minden idelátogató meg akarja kóstolni. Mindegy, kipipáltuk ezt is.

Végül bő három hét után visszaértünk Auckland-be. A kiwik nem véletlen néznek sanda szemmel az aucklandiekre, Auckland ugyanis Új-Zéland többi részéhez képest valóban érzésre is más. Mégis, nekünk már annyira ismerős, hogy három hét nyaralás után végre úgy éreztük, hogy hazaértünk. Persze még továbbra is csak ideiglenes szálláson vagyunk, de legalább mától már van stabil vezetékmentes internetünk a Woosh szolgáltatótól.

A magasból is bűzlik

Napierben az éjszaka során nem sokat változott a helyzet, így reggel is borús, esős idő látványa fogadott minket. Taupo-ba érve viszont újra kisütött a nap, és sok-sok bárányfelhő kezdett legelni az égen. A Huka Falls-t megint megcsodáltuk, azután már Rotorua jött. Na itt már szikrázó napsütés és kék ég volt köröskörül, csak elvétve legeltek az égi bárányok.

Rotoruában egy nem várt három órás szabadidővel találtuk magunkat szembe, így ebédeltünk egy kényelmeset, majd kimentünk a tópartra kacsát etetni a kétnapos maradék kenyérrel. Itten vannak ausztrál natúr-import fekete hattyúk, meg tősgyökeres helyi kicsi fekete kacsák (whio), azokból viszont rengeteg, és nagyon helyesen pihiztek a Rotorua tó sekély parti vizében.



A kikötőben aztán hirtelen támadt ötlettől vezérelve befizettünk egy félórás vulkánnéző hidroplános repülésre. Na, ez nem volt olcsó, főleg, hogy ketten mentünk, de annál szebb látvány fogadott minket odafentről. A tó vizéről felemelkedve elsőként a Mokoia szigetet láthattuk, majd sorra csak jöttek a páfrányerdők, kék-zöld-sárga tavak, a tó vizében tükröződő kék ég és bárányfelhők, odalenn békésen legelésző bárányok, no meg békésen szunnyadó vulkán is, szép színes kráterrel, sőt, még gőzölgő tavak, és gejzírek is akadtak. Rotorua felett pedig a penetráns kénszag. E téren a magasban cseppet sem jobb a helyzet, mint alant. A fél óra viszont gyorsan elrepült velünk, s már szálltunk is le a tó vizére.



A repülőzés után újra buszra szálltunk, s hamarosan már a kiwigyümölcs földjére érkeztünk, ahol többek közt Te Puke városán is áthaladtunk. Ez utóbbiban az a vicces, hogy angolul is van értelme, bár mást jelent, mint maoriul. Innen aztán már csak egy rövid út volt Mt. Maunganui, végül pedig Tauranga. Valami nem igazán szerencsés véletlen folytán a foglalásunk az utóbbi helyre szólt, így lemaradtunk a Bay of Plenty legjobb tengerpartjáról, helyette egy autópálya mellett lakunk, de egy éjszakára olyan mindegy, a szállás pedig jó. Kicsit szomorúak vagyunk, hogy holnap már bezárul a körutunk, de elég rendesen szétnyaraltuk magunkat, úgyhogy mostmár ránk fér néhány olyan hétköznap is, amikor nem bőröndből öltözünk reggelente.

Kiwi és tuatara túladagolás

Reggel egybefüggő tejfölös felhőkkel köszönt el tőlünk Wellington. A Hutt folyó völgyéből egy ködbe burkolózott, szerpentines hágón át jutottunk újra sík terepre, s egymás után hagytuk el a kicsiny agrártelepüléseket.

Első hosszabb megállónk a Mount Bruce Wildlife Park volt, ahol a tegnapi éjszakai zseblámpás túrához képest kényelmes körülmények között is megtekinthettük újra a kiwimadarat és a tuatarát, még ha nem is a szabadban tettük ezt. A visitor center kávézójából remek rálátás nyílt egy békésen legelő Takahe madárra, akinek rokonait még Te Anauban láttuk. Egy kicsit beljebb a parkban nappali fény mellett is megnézhettük a Kaka madarat, bár már ezen is túl voltunk mostanra. Ami viszont igazi ritkaságszámba megy, itt mégis láttunk belőle, az a Kokako! Részletek majd egy későbbi bejegyzésben, addig legyen elég annyi, hogy egy nehézkesen repülő, a fákon mégis könnyedén ugráló, különleges hangú, erősen veszélyeztetett Új-Zélandon őshonos madárfajról van szó.

A madarakat magunk mögött hagyva épp ebédidőben értünk Mangatainokába, ami a Tui sörgyárnak ad otthont. A sörgyár vendéglőjében 2 dollárért három pohár sört lehet kóstolni, a szuvenirboltjuk pedig tele van vicces pólókkal. Egyiket sem hagytam ki.

Mai napi uticélunk, Napier egy hangulatos kisváros egyhangú szürkehomokos,kavicsos tengerparttal a Hawke's bay partján. Története egy mondatban annyi lenne, hogy 1932-ben egy 7.2-es földrengés gyakorlatilag porig rombolta, ami után egységesen az akkortájt divatos Art Deco stílusban építették újjá. Ez pedig egy ilyen harmincasévek hangulatot kölcsönöz a városnak, ami mágnesként vonzza az időutazókat. A napokban volt itt az egyik, évente megrendezett esemény, egy nosztalgiaautós találkozó, ami szabályos tömegeket látott vendégül. Mi már csak elmenni láttuk innen az öreg autókat, de azok alapján nagyon tuti lehetett a hétvégi program.



Napierben található a National Aquarium is, ami a nevének első feléhez hűen kiwi madarat és tuatarát is mutat, sőt az eddig látottak közül a legjobb kiwiházat tekinthettük meg, s tehettük tiszteletünket újfent Új-Zéland elsőszámú üdvöskéi előtt. Természetesen az Aquarium név is kötelez, ami praktikusan sokféle édesvizi és tengeri halat,teknőst, rákfélét jelent, több kisebb és egy nagy, aluljárós cápa rája medencében szétszórva. Fél kilométerrel arrébb pedig fókás-pingvines-delfines bemutatós hely van, ami megérkeztünkkor épp zárva volt, úgyhogy erről most röviden csak ennyit tudok írni.

Vasudvard, Völgyzugoly, Wellington

Ma reggelre egy 12 emeletes szálloda nőtt a kikötőbe, Queen Victoria néven. Impresszív. De mi mégis inkább Gyűrűk Ura helyszíneket mentünk felkutatni egy Movie Tours nevű program keretein belül.

Az idő szottyosnak indult reggel, de nagyon hamar kisütött a nap, s ez így maradt egész nap, így panaszra semmi okunk sem lehet. A 15 beharangozott forgatási helyszínből viszont csak négy volt olyan, amire azt mondom, hogy oké. Egy parkoló vagy egy kőbánya (kintről nézve) például nem annyira izgi csak azért, mert néhány évvel ezelőtt a helyén több forgatási helyszínt is berendeztek.

A többi helyszínről is jobb tudni, hogy a leginkább jellegzetes fákat és sziklákat lehet csak felismerni, mivel az épületek vagy ideiglenes poliuretán díszletek voltak, vagy digitális munkával kerültek oda, ahol látszanak a filmben, míg a hátterek szinte mindenhol a Déli sziget panorámájából lettek bemásolva.

Sebaj, így is jártunk néhány szép parkban, a vezető pedig magára kötött egy laptopot, így mindenhol vissza tudtuk nézni, hogy melyik pár másodperces jelenetről is van szó éppen.

A növényzet és a jellegzetes sziklák beazonosításával így elmondhatjuk, hogy jártunk Vasudvard (Isengard) kertjében, Völgyzugolyban (Rivendell), valamint azon a helyen, ahol Aragorn-t partra mosta a víz, a lova pedig szájon át lélegeztette. Persze Völgyzugolyban kétdolláros tünde-fülekkel és íjjal a kezünkben egy fotó erejéig Legolasok is lehetünk.

A Kaitokere park erdeje mellett, egy tisztavizű patak partján, egy függőhíd közelében eltöltött kiadós piknik végül mindenkit meggyőzött arról, hogy jó ötlet volt épp ma forgatási helyszín keresésre jönni.



Általában véve egyébként azt kell mondjam, hogy nagyon sok Gyűrűk Ura forgatási helyszín látogató programmal lehet találkozni Új-Zéland szerte, de mindegyik csak alig néhány jelenetnyi helyszínnel szolgál. Végtére is a film elég hosszú ahhoz, hogy a helyszínek befedhessék egész Új-Zélandot. Ehhez még az is hozzájön, hogy a helyszíneken az eredeti felépítményekből gyakorlatilag semmit sem lehet látni, mivel ezeket a forgatás befejeztével el kellett távolítania a filmeseknek. (Ezalól Hobbiton kivétel csak, de ott is alig maradt valami.) Ha tehát valaki mozitúrára vetemedik, célszerű olyant választani, amelyik átfogóbb, panorámikus helyszínt igér mutatni (ezek a Déli szigeten lesznek leginkább), ellenkező esetben esetleg csalódni fog, hogy nincs ott az a tünde- vagy éppen ork izé. Ja, tényleg, aki orkokat akar nézni, az menjen Orcland-be :) -- akinek nem esett le, Orcland és Auckland pont ugyanúgy hangzik angolul kiejtve.

A félnapos mozizás befejeztével visszamentünk Wellingtonban, ahol a délutáni gyönyörű idő felcsalogatott minket a Mount Victoria tetejére. A gyalogút rövid, ám jó meredek, leginkább fenyőerdőkön át vezet. Fentről valóban gyönyörű 360 fokos panoráma: Wellington kikötője, az öböl, de még a Cook szoros is jól látszik.



Az idő elég nyugodt volt, így az itt szokásos időjáráshoz képest csak egy enyhe szellőt éreztünk. Az időközben felérkező három turistabusz sok jót nem igért, úgyhogy lefele vettük az irányt az Oriental Bay-be, ahol aranyhomokos tengerpart van (a homokot amúgy az Abel Tasman NP-ből hozták). A kötelező sirály és szkua nézés, valamint a fagyizás után aztán visszamentünk a szállásra egy korai vacsit összedobni.

Estére ugyanis beiktattunk még egy érdekesnek igérkező programot: a Karori Wildlife Sanctuary éjszakai sétáját. Ez a szürkületkor kezdődő kétórás móka egy kellemes sétát jelent a Karori völgyben (a belvárosból negyed óra autóút), amely 1999 óta el van kerítve speckó kerítéssel, amin semmilyen négylábú nem tud átjutni. Az elkerített völgyben nyugodtan tudnak létezni Új-Zéland néhány errfele őshonos állata, így például a Kispöttyös Kiwi madár, a Kaka, a Tuatara, a Weta, vagy a világító kukacok. Na, az itt felsoroltak mindegyikével volt is szerencsénk találkozni a séta folyamán személyesen is.

A tuatara nem okozott sok bonyodalmat: egy külön elkerített részen kétszáznéhány példány közül hármat is sikerült meglátni, na nem is vették szaladósra a dolgot. A wetáknak külön "hotel" volt berendezve, egy korhadó fatörzs tele csemegével, a kérge pedig nyitható volt, így egy kis fény már fel is fedte a vígan falatozó kövér tücsköket.

Amint leszállt az éj, a világitó kukacok megkezték az ég csillagainak utánzását a patakok nedves sziklaoldalaiban. A Kaka a többi madárral együtt hallatta esti hangjait, a kifejezetten nekik szánt etető környékén pedig az árnyékát is lehetett látni, ahogy zengzetesen rikácsolva mondta a magáét. Dehát a papagájok már csak ilyenek.

Persze mindenki a kiwi madarat várta, akinek a hangját az este folyamán többször is hallottuk, de személyesen egész a túra végéig nem mutatkozott. Akkor viszont meghallottuk, ahogy matat az ösvény mellett, és szegényt egy pillanat alatt fel is nyársalta a vörös fényű zseblámpáink fénysugara. Ott volt, nem jött zavarba, csak turkált tovább az avarban. Talán fele akkora lehetett, mint a kiwiházakban mutogatott barna kiwi, mégis igazi átütő élmény volt rálelni erre a kis csodára a természetes közegének kellős közepén.

Te Papa

Egy borús, esős Wellingtoni napon nincs is jobb program, mint a múzeumlátogatás. Ha pedig múzeum, akkor a Wellingtoni Te Papa (magyarra fordítva "a mi helyünk") az első számú jelölt.

A belépődíj árával (ami ingyenes) szöges ellentétben a tartalom igencsak vastag. Véletlenül pont ma 10 éves a múzeum, így kifogtunk néhány remek performanszt is, no meg jó sok látogatóba is belebotlottunk. Szerencsére elég nagy a múzeum, úgyhogy a színpadok közvetlen környékét leszámítva nem volt tolongás. Látnivaló viszont bőven akadt.



Tárlatvezetésbe nem szeretnék most bonyolódni, így csak néhány gyöngyszemet említenék: van például a természeti erőket bemutató rész "Új-Zéland: Természetesen Katasztrófális" mottóval ellátva, mellete pedig a "hegyektől a tengerig" az élővilág változatosságát csodálhatjuk meg. Egy másik szinten a maori és polinéz örökséget böngészhetjük (van itt szép faragott marae és egy jó nagy waka is), míg egy külön részt kapott az elmúlt száz év, benne kortárs alkotásokkal is.

A múzeum összességében több órás, érdekes elfoglaltságot nyújt, így azt kell mondjam, esőnapra pont ideális volt.

Apropó eső: most - hogy hazafele nem áztunk el - "esett le", hogy miért is van mindenütt a járdák felett a házakról belógó széles fedél. Viszont annak ellenére, hogy Wellington a szeles időjárásáról híres, még nem találkoztunk itt semmi komoly légmozgással.

A változatosság gyönyörködtet

Reggel, ahogy kinéztünk az ablakunkon, Kaikoura fekete homokos tengerpartját láttuk, ahogyan a csigaforgatók (igazából oyster catcher, majd megnéznem mi a helyes madártani neve) szöszmötölnek az apályban, mögöttük a távolban a napsütötte, gyönyörű zöld, itt-ott párás hegyvonulatokkal.



Ebből már sejthettük, ami aztán ki is derült, a Kaikoura-Picton-Wellington útvonal az egyik legszebb szakaszunk volt.

A gyönyörű, sziklákkal szabdalt tengerparton változatos vadvilág: fókák és tengeri madarak mindenfele. Ohau point-nál meg is álltunk fókanézőbe, ami a tegnapi fókákkal úszás után külön tetszett nekünk, de a kis sziklamélyedésekben összegyűlt tengervizes medencékben vidáman pancsoló fókakölykök mindenki kedvencei.



Tovább haladva a tengerparttól elszakadva virágzó rózsabokrokkal szegélyezett szőlősök vették át a látképet. Utóbb megtudtuk, hogy a rózsa nem dekoráció, hanem indikátor: ha a rózsa szépen virul, akkor a szőlőnek sincs baja. Itt a Marlborough régióban egyébként világhírű borokat termelnek.

Végül megint hegyoldalakon kígyóztunk, mígnem Pictonban búcsút vettünk a csodálatos Déli Szigettől, bár még biztos, hogy visszajövünk ide nyaralni. Most viszont a komp hátán szeltük a Marlborough Sounds nyugodt vizét.



A Cook Szoroson által kelve még megnéztük, ahogyan az óriási (három méteres szárnyfesztávú) albatrosz madarak köröznek a víz felett zsákmány után nézve, aztán hamarosan beborult, s mire Wellingtonban kikötöttünk, már esett is az eső.

Habár a mai nap nem sok mindent csináltunk, egész nap változatos tájakon legeltettük szemeinket, így végül jóllakottan tértünk nyugovóra.

Tengerszag

A tegnapi delfinekkel pancsoláson felbuzdulva gondoltuk, hogy majd ma Kaikourában is kipróbáljuk, mert hogy itt sokkal nagyobb delfincsordákkal lehet találkozni. Az előző sofőrünk mondta, hogy habár két hétre előre be vannak foglalva, az aznapi Magicbus sofőrnek mindig fenn van tartva hat hely. Ja, csak kár, hogy tizenketten jelentkeztek rá, amiből kábé mi lettünk az utolsó kettő várólistás. Kész szerencse, hogy egy rakás másik tengeri program is fut errefele.

Kaikoura egy kicsiny, ám annál erősebben tengerszagú halászfalu, ami eredetileg a crayfish (segítsetek ki, így stabil internet nélkül csak a homár szó jut rá eszembe, de ennek nincs ollója...) okán híresült el, és csak az utóbbi néhány évben fedezték fel a helyi halászok, hogy mások azért is fizetnének, hogy mondjuk a "hétköznapi" delfinekkel ússzanak, vagy mondjuk megnézzék a "rendszeresen előforduló" bálnákat. Mostanra viszont már annyira beindult a biznic, hogy a DOC (itten a helyi környezetvédelmi hivatal) kvótákat szabott, és jól megadóztatja a vadon élő delfinekkel pancsolást, így egyszerre drága és nehezen elérhető is ez a program.

Ellenben csónakról, vagy épp levegőből nézni korlátlan mennyiségben lehet a delfineket, bálnákat, albatroszt, ésatöbbieket. Sőt, a legtöbb delfinekkel úszással álmodó vendégnek még eszébe sem jutott, hogy például fókákkal is lehet barátozni a víz alatt. Na, mi végül ez utóbbi eseményre vetemedtünk.

Nincs is annál romantikusabb, mint éppen Valentin napon a tengerben cuki fókák kiváncsian vizslató pillantásai és játékos piruettjei közepette úszni egymás kezét fogva. Na jó, azért nem volt ekkora a giccs, mert előbb állig neoprénbe öltöztünk, majd becaplattunk a beálló apálytól még vizes sziklapadon a kicsit mélyebb rész határhoz, ahol aztán felvettük a pipát-szemüveget-békatalpat és gyorsan belemerültünk a kis legó építőkockákhoz hasonlító medúzákkal teli vízbe, majd átküzdöttük magunkat a kissé hínáros szakaszokon is, mire a fókákig elértünk. Még szerencse, hogy errefele sincs túllihegve a Valentin nap.

A fókák viszont nagyon helyesek, kiváncsi, nagy szemeik vannak, rendkívül ügyesen manővereznek a vízben (látszik, hogy a víz az elsőszámú lételemük), és tényleg játékosak, mintha csak a "kapj el, ha tudsz" víz alatti változatát akarnák játszani velünk. Persze a neoprén ruhában a tenger hullámai által enyhén ide-oda toszogatva inkább csak esetlenül néztük, ahogy incselkednek velünk fókáék, de akkor is helyesek voltak, na!



A rövidnek tűnő, ám majdnem kétórás pancsolás után aztán besétáltunk a városba (az YHA itt úgy két kilométerre van kijjebb a félszigeten), és beültünk egy étterembe, hogy ehessünk crayfish-t (merthogy Kaikoura az maoriul a kai, azaz enni, valamint a koura azaz crayfish szavakból áll össze). Nyami, fincsi rákhusi, ráadásul tekintélyes mennyiségben, ha nem is a legolcsóbb fogás.

S ahogy az már nem először fordult elő velünk itt Új-Zélandon, a nap végére végre a nap is kisütött.

Delfinekkel pancsolni

Ma egésznapos kitérőt tettünk a Christchurch közeli Banks félszigetre, Akaroába, ahol a francia település helyett inkább az Akaroa tengeröbölben lakó Hector delfinekkel pancsoltunk egyet.

Akaroa rövid története egyébként annyi, hogy 1838-ban egy francia bálnavadász hajó kapitánya egy helyi Maori törzsfőnöktől megvásárolta a Banks félszigetet, ám mire 1849-re ideért franciahonból az 57 telepese, addigra már a Waitangi egyezmény értelmében a briteket illette a föld. A telepesek ettől még maradhattak, aminek következtében tulajdonképp angol földön egy darabka (legalább részben) francia kultúrát találhatunk.

A Hector delfinekről egy petíció kapcsán már írtam, így most csak röviden a lényeg: ez egy csak Új-Zéland vizeiben élő, mára már veszélyeztetett delfinfaj, amelynek kifejlett egyedei 120-150 centiméteres testhosszukkal a delfinek közt a legkisebbek, és egyedül itt, Akaroán nyílik lehetőség a velük való közeli randevúra.

Na mi pont erre vágytunk, úgyhogy befizettünk a Black Cat group kiscsoportos (10 fős) delfinekkel úszós programjára. Az esemény kicsit vontatottan indult (a legnagyobb kihívás az összes jelentkező neoprénbe öltöztetése volt), de aztán csak kihajóztunk. A rövid eligazítás után mindjárt az első öt percben feltűnt a hajó mellett két kis mikiegérfül (mert így néz ki a Hector delfin hátúszója), de gyorsan el is tűntek, aztán hosszú percekig semmi, csak a motor zúgása.



Ahogy az öbölben hajóztunk kifele az addigra már szikrázó napsütésben, egyre csak azon izgultunk, hogy mikor jönnek delfinék még, de csak kis medúzákat, meg békésen halászó kormoránokat láttunk elúszni mellettünk. Már egész az öböl külső végénél jártunk, amikor végre előkerültek az áhított tengeri emlőseink. Uccu, húztunk is a 15 fokos vízbe, ami elsőre - bár a neoprén jól tartja a testmeleget - igencsak hidegnek érződött, de aztán hamar megszoktuk.

Egy ideig semmi nem történt, csak egy kormorán húzott el alacsonyan a fejem felett. A túravezetőnk, no meg az ősz szakállas kapitányunk mondták, hogy énekeljünk a pipánkba, mert akkor a delfinek is úgy gondolják, hogy kommunikálni szeretnénk velük. Én még kaptam két kavicsot is, hogy a víz alatt kopogjak velük. Na volt is nagy zenebonálás már, mire a delfinek is előkerültek. Már kezdtem úgy érezni, hogy a diliház vizesblokkjában járunk.

A delfinek persze a bolondját járatták velünk, illetve jól körbejártak minket, mielőtt közelebb merészkedtek volna, no de aztán jöttek, és néhol egy méterre sem voltak tőlünk, miközben sebesen cikáztak kedvük szerint. Amikor a víz fölé jöttek, prüszköltek egyet, levegőt vettek, s már merültek is. Volt, hogy egyenesen az irányunkban jöttek, aztán mielőtt elütöttek volna minket, gyorsan alámerültek, hogy aztán nyomukat se lássuk. De olyan is akadt, hogy elúsztak mellettünk, majd körülúsztak minket, gondolom próbálták megérteni azt a kakofón koncertet, amit előadtunk nekik.

A kapitány eközben szorgosan mutatta, hogy épp merről közelednek, merthogy - miképp mi is - a delfinek is kicsiny, néhányfős csoportokban úszkálnak, a vízben pedig eléggé korlátozza a látásunkat az enyhe hullámzás és az öböl vizének enyhe opálossága, hogy a delfinek méretéről ne is szóljunk. Kész szerencse, hogy ők a szonárjaik segítségével tudták, hogy mi merre vagyunk.

Aztán letelt a kiszabott idő, úgyhogy vissza kellett menni a hajóra, és már indultunk is vissza a kikötőbe. Eközben a delfinek, akik eddigre már egész belejöttek a játékba, még egy búcsúszámot lejtettek nekünk a hajó körül fel-alá úszva, aztán ők is továbbálltak. Nekünk meg maradtak a szép emlékek, és néhány nem éppen remekbe szabott kép, amit sebtiben sikerült készíteni róluk.

Egy darabka Anglia

Reggel valami furcsa nyávogásra ébredtem. Gyanús volt, hogy macskát nem láttam a környéken tegnap, meg azok nem pont így nyávognak, úgyhogy megnéztem mi adja ki ezt a hangot, mert valami madarat sejtettem a dologban. Kisebb meglepetésemre a kertben a tegnapi grillparti helyszínén egy szarkacsalád randalírozott, illetve szarka anyuka etette két éhes, de már vele azonos méretű fiókáját, ami felettébb mókás látvány volt.

Az idő esőre állt, a Tekapo és Christchurch közötti szakasz pedig amúgysem akkora szám, így aztán jól jöttek a sofőr szórakoztató beszólásai. Mindjárt Tekapo-ban kezdte, ahol kifigurázta a juhászkutya szobrát fotózó turistákat, hogy majd milyen boldogan mesélik otthon, hogy "nézd már, ez itt egy kutya szobra".

Geraldine-hoz közeledve aztán bejelentette, hogy épp most rendezik meg a birkák közt az éves Geraldine-i 100 méteres dombra futó versenyt, majd közvetlen a bejelentés után egy domboldalnyi békésen legelésző birka mellett elhaladva jó hosszan dudált egyet, mire a sok riadt, nem éppen IQ bajnok kérődző már szaladt is felfele. Majd elmondta, hogy egyszer egy állatvédelmis utasa szerint ez nem volt ám szép dolog, mire ő kifejtette, hogy a birkák kint vannak egész évben, csak arról beszélgetnek, hogy melyik fűcsomó finomabb, ami baromi unalmas lehet. Ezzel szemben egy ilyen tülkölés után még napokig van téma, hogy mi a pék lehetett az a zaj...

Na ugyanennek a sofőrünknek Christchurch-ről is meg van a véleménye: szerinte Új-Zélandon nem várost kell nézni, főleg nem nagyvárost, azok közül is Christchurch-öt a legkevésbé. Ráadásul Christchurch annyira angol kinézetű, hogy itt kezelik a honvágytól szenvedő angolokat is. Szóval semmi köze az igazi Új-Zélandhoz.

Ebben persze van valami, mert kinézetre tényleg olyan a város, mintha csak Stratfordban, vagy valamelyik angol kisközepes városkában sétálna az ember. Viszont van neki saját nosztalgiavillamosa, meg szép nagy botanikus kertje tele szép növényekkel. Az meg, hogy internetkávézója is van, ahol saját laptoppal is lehet netelni, na az már igazán időszerű volt.

Miután kivárosnézősétáltuk és interneteztük magunkat, még beugrottunk a Little India nevű - nem fogjátok elhinni - indiai étterembe, ahol egy igazán remek vacsit ettünk. A helyet egyébként még tavalyról ismertük, és már előre rákészültünk, hogy definomat fogunk enni ott. Most meg jóllakottan épp írom a napi blogbejegyzést, ami pont itt ér véget.

Mint kacsa a nokedlit

Ma reggel a MagicBus-szal folytattuk utunkat, kicsit teltház volt a buszon: egyetlen szabad hely maradt csak a negyvenegy fős buszon, így a rövid és valamiért nyugtalanul telt éjszaka után elég nyügösnek indult a nap.

A Baldwin street-et, ami a Guiness rekordok könyve szerint a világ legmeredekebb utcája, ezúttal kihagytuk. A múltkor sem tudtam felszaladni a tetejéig, most meg még fáradt is voltam, úgyhogy meghagytuk a többieknek az élményt.

A következő megállónk a Moeraki Boulders volt, ahol a dagály miatt nem tudtunk olyan közel menni a konkréciókhoz, mint ahogyan a múltkor, ellenben eszement mennyiségű hínártömeg volt a parton, ennyit még összesen nem láttunk eddig partra vetve, mint ami itt kupaconként összegyűlt.



Épp érdekesebb részleteket próbáltam találni az egyik kupacon, amikor megpillantottam egy paua kagyló külső héját. Ahogy kiszedtem, jött vele egy ránőtt félméteres alga is, amit el kellett távolítani (kissé nyálkás, tengerszagú művelet), de cserébe volt ott még egy kisebb kagylóhéj is. A pauáról röviden annyit, hogy különleges, erősen csillogó gyöngyházú helyi kagylófajról van szó, amelyből Új-Zélandon szinte mindenhol mázsaszámra látni a szebbnél szebb ékszereket, díszeket és ajándéktárgyakat. Most pedig már van saját, tengerparton ingyér talált példány is, bibibí!

Innen továbbhaladva Oamaru városát kereszteztük, ahol igazi "történelmi" (azért az itt Új-Zélandon nem nyúlik olyan messzire vissza) mészkőből készült épületeket láthattunk. Hamarosan viszont elnyomott minket az álom, s csak egy órával később ébredtünk, amikor épp egy Takiroa nevű helyen valami furcsa, nem éppen az örökkévalóságnak készült (értsd, ki az, aki könnyen málló löszfalra rajzol?), mégis régi falfestményeket lehetett nézegetni, úgyhogy rövid fotózás után már horpasztottunk is tovább. A táj amúgy ilyen szárazabb dimbes dombos birkalegelős volt épp, azt meg már láttunk sokat.

Ahol aztán újra érdekesebb kezdett lenni a műsor, az a Pukaki tó környéke volt. Innen ugyanis a gleccser olvadékvíz táplálta, s emiatt (pontosabban a benne lévő kőpor miatt) a tó amolyan tejszerű, opálos világoskék színű, mögötte pedig a sok-sok hegy közt ott látszik az Aoraki (Mount Cook) havas hegycsúcsa is.

A Tekapo tóhoz érve aztán elbújtak egy domb mögé a magasztos Déli Alpok, de helyette a buszvezető ösztönzésére és szervezésében fejenként tíz dolcsiból egy remek kis grillpartit dobtunk össze harmincnyolcan a buszról. Nyamm nyamm.

Jóllakottan, és négy szelet tegnapelőttről megmaradt piritósnak való kenyérrel aztán lementünk a tóhoz kacsát etetni. A kacsaetetés azért vicces, mert nem kell hozzá, hogy kacsa is legyen ott. Az első kenyérmorzsa eldobása után ugyanis hirtelen a semmiből ott terem három kacsa is, s mire az első szelet elfogy, már vagy nyolc-tíz jószág figyeli minden mozdulatunkat. Ezúttal volt köztük egy nagyon merész is, aki még azt sem bánta, hogy megsimizem, csak hogy kenyérhez jusson. No persze így nem tartott sokáig az a négy szelet, aminek hatására a kacsák érdeklődése is hamar alábbhagyott, s ugyanolyan gyorsan tűntek el, ahogyan megjelentek volt.

Ámde, eközben a már lemenőfélben lévő nap sugarai találtak egy közelgő esőfüggönyt, ami praktikusan azt jelentette, hogy a nap záróakkordjaként egy gyönyörű szivárványt kaptunk még ajándékba. Azt hiszem ez kárpótlásként nem rossz az időjárás miatt ma is meghiúsult csillagnézés helyett.