Feijoa

Van itt egy brazil eredetű gyümölcs, feijoa a becses neve, amely ritka furi egy jószág. Itt Új-Zélandon gyakori a kertekben, s annak sem kell búsulnia, akinek nincs olyanja, mert olcsóért lehet beszerezni kilószámra.

A zöldségesnél láttuk először, ilyen zöld, sima héjú, citrom méretű izé, amit eleinte nem tudtuk hova tenni. Leginkább a medvetalp kaktusz gyümölcsére hasonlított messziről, és nem is akaródzott közelebb mennünk hozzá. Aztán egyszer Pappitóék megkínáltak minket a kertjük feijoa bokrának frissiben szakajtott termésével, s mindjárt másképp néztünk erre az addig ismeretlen gyümölcsre.



A feijoa íze leginkább talán a gyerekfogkrémekéhez hasonlítható, mégis kellemes édes, aromás, állagára pedig lédús, omlós, enyhén darás. Elfogyasztásának legpraktikusabb módja, ha a gyümölcs félbevágását követően a belsejét kikanalazzuk. Az eközben a kézbőrre jutó gyümölcslé utóbb kellemes, bársonyos illatot kölcsönöz kezünknek.

Érdekességképp, a wikipedia szerint a feijoa Dél-Amerikán kívül alig terjedt el, valószínűleg a beporzásának nehézkessége miatt, miközben Új-Zélandon az édes, húsos feijoa virágszirmokra rákattant ezüstszemű, feketerigó és mejnó madarak gondoskodnak eme fontos műveletről.

Egyszóval érdekes egy izé, nekem bejön.

Te Waha Point

A csodás felhőtlen, szélcsendes napsütésben nincs is szebb, mint egy vadregényes tengerpart. A Mercer bay track szépségén felbátorodva most Pihától északra, a Te Waha Point tetejére mentünk gyönyörködni.

Te Waha Point kétféleképp is megközelíthető: vagy fentről, az Anawhata road irányából a Rose Track-en, vagy alulról, Piha felől, a tengerpartról. Mi az előbbit választottuk, ahonnan egy félórás, panorámában gazdag séta vezet a dombtetőig. Az ösvény két helyen is elágazik a kicsiny, ámde festői Whites Beach irányába, ám nem engedtünk a csábításnak, mert mindkét ösvény igencsak meredeken ment lefele, nekünk pedig inkább a dombtetőn akadt napozhatnékunk. A Whites Beach amúgy a nevét gyanítom onnan kapta, hogy a partot mosó hullámok - felülről nézve - folyamatosan fehérre festik a kis öböl vizét.



Az ösvény végén, a domb tetején - nincs mit szépíteni rajta - csodás látványban volt részünk, bármerre néztünk. Délre Piha beach, Északra Whites Beach homokját mosták a felettébb hangos hullámok, míg a parton összesen tíz ember ha szaladgált. Keletre az alacsonynövésű, ám attól még sűrű zöld vegetáció által takart csipkézett sziklák, Nyugatra pedig a - most épp nyugodt vízű - nagyon kék Tasmán tenger, amíg a szem ellát.

Egy kellemes napozás után aztán visszakutyagoltunk a parkolóhoz, hazafele pedig még beugrottunk a Waitakere Ranges kellős közepén, a Piha road felső végénél elhelyezkedő Elevation nevű étterembe, ahol az Auckland-re nyíló tökéletes panorámájú teraszon kávéztunk még egyet, mert az is jó.



Nem tudom, mi lehet mostanság az időjárással, de ha már egyszer ilyen szép napos -pedig állítólag nem ez a jellemző ilyenkor - akkor a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle.

Függő játszma

A mai vicces táblát a tengerparti sziklán kígyózó Mercer bay track-en láttuk még. A tábla főszereplője egy rendkívül merész hegymászó alkat, aki talán túlontúl sokat kockáztatott felfedezőútja közben.


Irtózatos mázlija az, hogy pont akadt a levegőben egy poppszegecs, amibe bele tudott kapaszkodni, miközben a szikla pereméről már éppen szambázott volna lefele a mélybe.

A pukekók hódítanak

Olybá tűnik, hogy a pukekós történetek serkentő hatással is bírnak némely lelkes blogfogyasztómra. Így történt ez Albi esetében is, aki emailben küldte át saját madaras történetét, méghozzá képekkel illusztrálva.

A történetben szereplő feketerigó Új-Zélandon is előfordul, egyike az angol telepesek által behozott madárfajoknak, így a történet akár itt is megeshetett volna. Olvassátok, fogyasszátok egészséggel - tiszteletbeli pukekós - Albi történetét:

Amióta olvaslak azóta ornitológiai érzékem felerősödött és jobban figyelek! :)

Ma szokásos nyári mezőgazdasági bérmunkám végeztem. A hajnal és a reggel csodálatos volt. A frissen lekaszált fű illata terjengett az éjjeli eső utáni párás levegőben. Szinte harapni lehetett. Én a felkelő nap energiáját gyűjtöttem magamba, amikor egy bokor mellet elhaladva egy rikácsoló madárka röppent fel! A legközelebbi fáról kiabált nekem és nem tágított!! A bokorba bekukkantva vettem észre, hogy egy fészek van benne 4 tojással. Gyorsan le is fotóztam a telefonommal (csatolt képek) és sietve tovább álltam, hogy madár mama megnyugodjon! Szerintem fekete rigó volt, de sajna nem tudom biztosan, ugyanis nem értek hozzá!


Tudnod kell, ez a pukekók miatt van! Ha nem lennének, nem lenne blog, azt nem olvasnám, és nem született volna ez a levél se!

Köszönet neked Pukekó! :)

Albi

Részemről (és a pukekók részéről is) a szerencse ;)

Anawhata beach

Pihától északra a következő tengerpart Anawhata beach, amely van olyan szép, mint szomszédai, mégis kevésbé keresett, feltehetőleg a nehézkes, hosszan kanyargós murvás út, valamint az azt követő gyalogos kaptató miatt. Ennek ellenére, éppen a parkoló magaslati jellege miatt mindjárt nagyszerű madártávlati képet is kaphatunk a partról.

A kaptató lefele húsz perc, felfele fél óra gyaloglást jelent, ami főleg felfele kellemetlen, viszont a jó hírem az, hogy út közben meg lehet állni pihenni bárhol, mert legyezőfarkú és ezüstszemű madárkák lakják a bozótot, amelyen az ösvény átvezet, így félre lehet vezetni a többieket azzal, hogy "nem, nem pihenek, csak meg akarom figyelni azt a kis madarat ott..."



A tengerpart jellegében Pihához hasonló, ám annál kisebb, és a fent említett okok miatt a homo sapiens igencsak alulreprezentált rajta, olyannyira, hogy látogatásunkkor a három szörfösön kívül, akik épp akkor indultak fel az ösvényen, amikor mi leértünk, senki mással nem találkoztunk az ott töltött kb egy óra alatt.

Az itteni homokos, sziklás tengerpartok mindegyikén van valami jellegzetes, érdekes sziklaképződmény, amelyet az igencsak hullámos tenger faragott ki az idők során. Anawhata esetében ez a Keyhole Rock nevű lukas szikla, amely a homokos tengerpart kellős közepén található.

Miután tüzetesen áttanulmányoztuk a tengerpart jellegzetességeit, kicsit leültünk a szárazabb homokon, ami utóbb rossz ötletnek bizonyult, amikor szembesülnünk kellett a sunyi homoklegyek alattomos támadásával. Csak alig néhányan jöttek elő a tiszteletünkre, ám felettébb kitartóak voltak abbéli igyekezetükben, hogy figyelmünket kijátszva alsó lábszárunkat szijjelcsípjék. Akit már kísértettek homoklegyek, az tudja, hogy ennél kevés nyomósabb okot lehet találni a gyors távozásra, így mi is ezt a cselt voltunk kénytelenek bevetetni.

Pukekó más blogokon is

Ezt a pukekós blogbejegyzést nemrégiben találtam. A cikk és a hozzá tartozó megjegyzések olyan kedves szavakkal illetik a pukekókat, hogy muszáj voltam megemlíteni. Azt mondja:

Kedvelem a pukekókat. Azt hiszem a faroktollaik billegtetése miatt. Gyanítom, hogy így próbálnak elhessegetni minket, és egyfolytában ezt teszik.

Aztán az egyik megjegyzésben, miután kiderült, hogy a pukekócsibéknek aránytalanul nagy a lábuk:

Csibék óriás lábakon? Jaj, de nagyon cuki! Ha eddig nem kedveltem volna a pukekókat, ezzel végképp levettek a lábamról. Van valami ellenállhatatlan a nagylábú csibékben.

Na, többek közt ezért nem lehet nem szeretni a pukekókat.

Népszámlálás kerti madaraknak

Tavaly Júliusban egy hét erejéig sok önkéntes jelentkező stírölte a kertjét Új-Zéland szerte, hogy megszámlálja az ott felbukkanó madárfajokat. A népszámlálás nagy siker volt, több, mint 2000 értékelhető űrlap érkezett be, összesen 89 madárfajt feljegyezve.

Az eredmények szerint az őshonos madárfajok közül csak ketten jutottak be az első tízbe: a silvereye (kicsiny madárka, a szeme körül ezüstszürke monoklival) az abszolút első, kertenként 10 feletti átlaggal, míg a legyezőfarkú a kilencedik helyezett, egész pontosan 0.86 darab per kert mennyiségben.

Az átlagolás persze furcsa dolgokat tud produkálni az amúgy csak egész számokban kifejezhető madarakkal, de a legyezőfarkú esetében nem is olyan különös ez a nulla egész nyolcvanhat. Tapasztalatból tudom, hogy annyira mozgékony, hogy a legtöbb róla készített fényképemen is csak ekkora része látszik.

De visszatérve a listához, az első húszban azért ott van még a tui (11.), a korimako (15.) és a kereru (18.). Itt mondjuk az volt a meglepő számomra, hogy korimako-t eddig csak rezervátumokban láttam, míg kereru-t szabadon is.

Ami külön érdekesség volt a népszámlálásban, hogy esetenként egész meglepő helyeken is felbukkantak amúgy igen ritka fajok. Így esett meg, hogy egy Stewart szigeti lakos, aki rendszeresen eteti a kertjét látogató madarakat, 17 kakát (nagy testű nesztorpapajájt, ugyebár) jelentett, ami már csak azért is örvendetes, mert ez a faj igencsak veszélyeztetett egyébként.

A legjobb sztori pedig mindenképp azé a vidéki népszámlálóé volt, aki a kitöltött kérdőívét, amit a postaládájába tett, hogy a postás összeszedhesse, két héttel később az út szélén találta meg. Mindezt pedig nem a posta hibájából, hanem meglepetésére, egy seregély épített fészket a postaládájába, ahol így útban volt a kérdőív (no meg a többi levél), amit a madárka szakszerűen eltávolított. Mivel a seregély nem őshonos új-zélandi madárfaj, még az sem kizárt, hogy itt egy szabotázs akciót sikerült leleplezni.

Vízesősdi

A Waitakere Ranges-nek már a nevében is ott van a víz szó (wai a víz maoriul), így nem meglepő, hogy ez az erdős, dimbesdombos táj több, kisebb-nagyobb vízesésnek is otthont ad. Na semmi nagyléptékűre ne tessék gondolni, de tizenhuszonmétereket azért tud esni a kis patakok tiszta vize itt-ott, ráadásul a legtöbbször kiépített úton megközelíthető helyen.

Eddig négy ilyen vízeséses helyszínt volt szerencsénk meglátogatni, így már valami betekintést kaptunk eme felettébb kellemes jelenség titkaiba.

Először a Karekare melletti Taraire track-en található vízesést néztük meg, amiről röviden ehun emlékeztem meg anno. Ez egy amolyan kisebb, eldugott vízesés, amihez egy rövid út vezet Karekare beach-ről.



Aztán bedőltünk a Cascade Falls táblának az Auckland City Walk-on, ami egy negyedórás kitérő volt egy elég dzsindzsás ösvényen, aminek a végén, bár hallottuk a vízesést, de az útban lévő nagyobb sziklákon nem tudtunk áthaladni, így a látványról lemaradtunk. Hozzáteszem, azóta már van egy tábla az ösvény elején, ami kerek perec kijelenti, hogy a vízesés nem látható, így gondolom a sziklák valamelyike nem sokkal a látogatásunkat megelőzően torlaszolhatta el a terepet.

Nemrégiben Piha környékén jártunk, a Glen Esk ösvényen, ahol pedig a Kitekite (szó szerinti félrefordításban Papírsárkánypapírsárkány vízesés lehetne, ha nem tudnánk, hogy a név maori eredetű, nem pedig angol) falls látványában gyönyörködtünk többedmagunkkal. A vízesésre már az ösvényről is nagyszerű rálátás nyílik, majd ha sikerült szárazon megúszni az átkelést a vízesés lábánál, akkor a szikláról békaperspektívából is megfigyelhetjük az erdő által összegyűjtött, itt pedig már koncentrált formában alázúduló égi áldást. Ez a vízesés egész könnyű sétával közelíthető meg, csak egy rövid kaptatót kell megmászni hozzá, egyébként sík terepen, a patakmeder melletti jó állapotú ösvényen lehet trampolni.



Szintén Piha felé, csak kicsit egész máshol található az Upper Nihotupu Reservoir, egy gáttal duzzasztott mesterséges tó, amely - több hasonló létesítmény társaságában - Auckland ivóvízellátásáért felelős. A tó felső végénél szintén találtunk kisebb, tetszetős vízeséseket. Ide is könnyen járható, ám annál sűrűbb növényzetű ösvényen és egy murvás úton juthatunk el. Útközben pedig a már-már kötelezőnek mondható daloló tui mellett még egy miromiro (ritka, őshonos, fekete-fehér pici madár) is megtisztelt minket közeli jelenlétével.



Végül itt van még a Waitakere Ranges Auckland felőli oldalán található Fairy falls (Tündér vízesés), amely a hozzá vezető ösvény erős lejtőivel (ami visszafele ugyebár emelkedő) rendesen megdolgoztatja az idelátogatók izmait, ellenben a látványért, illetve a zuhogó-csobogó víz által keltett hangulatért mindenképp megéri. A vízesés több, egymást követő, egyre magasabb szakaszból áll, amelyeket a simára csiszolt sziklákon kicsiny, kristálytiszta tavacskák kötnek össze. A vízesés tetejétől az aljáig kényelmesen járható lépcsősoron lehet eljutni, amely egy helyen egy fahíddal a vízesés felett is átível. A látogatást célszerű egy napos délelőttre tervezni, mivel a vízesés egy keletre néző völgyben van.



Habár így a tél közeledtével már hűvös volt, a tavacskákat nézve elképzeltem milyen élmény lehet egy meleg nyári napon itt felfrissülni. Persze nem tudom mennyire örülnének egy ilyen lábáztatásnak a helyes vízesés környékén a sűrű zöld növényzetben lakó kicsiny erdei tündérek, de gyanítom, hogy rosszallva figyelnék a levelek alól. Mert az bizonyos, hogy itt tényleg laknak tündérek.



Persze akad még egy rakás másik vízesés is a fent említetteken kívül, majd szépen sorjában meg is látogatjuk őket, de gondoltam addig is beszámolok ezekről a kis erdei csodákról.

Flight of the Conchords

Az abszurd humor kedvelőinek ajánlom figyelmébe a 2007-ben bemutatott Flight of the Conchords című TV sorozatot, amelyet az azonos nevű új-zélandi folk-pop-comedy banda készített.

A főszereplők, Bret és Jemaine két elfuserált új-zélandi zenészt alakít, ahogy próbálnak New York-ban befutni, ami minden részben egyre világosabb lesz, hogy számukra reménytelen vállalkozás. Van egy menedzserük, aki az új-zélandi konzulátuson dolgozik egy lepukkant irodában, és bár titokban menedzseli a bandát a munkahelyén, mégis minden kollegája tud erről. Ezen kívül van még egy egyszemélyes rajongótáboruk is, aki a szomszédjukban lakó csúnya, ám annál perverzebb pszichológus lány, akitől nem győznek menekülni. Az egyes epizódokban aztán további furi alakok tűnnek még fel mindenféle szerepekben.

Természetesen mindenki más körülöttük csak annyit tud Új-Zélandról, hogy valahol Európában van, kengurukat tenyésztenek rajta, és természetesen Gyűrűk ura és Frodó. A kiwi akcentusban rejlő poénokat sem hagyták ki a filmből.

A félórás epizódokban itt-ott betétdalokban zenélik el mondandójukat, amelyek külön is megállják a helyüket, nem véletlen, hogy a banda Grammy díjat is kapott már zenei tevékenységéért. Ezen dalbetétek némelyike, plusz egyéb fellépéseik is megtalálhatók a YouTube-on. Íme egy kis ízelítő:



Meg még egy másik agymenés:

A triumvirátus

Az alábbi kedves, állati történetet a minap olvastam a hírekben. Mindig is meghatott az a fajta idill, ahogyan született ősellenségek, csak mert nem tudnak eme tényről, egymás legjobb barátaiként nőnek fel és élik le életüket. Természetesen külön plusz pont, hogy a főszereplők között kettő madár is találtatik. Nem is húzom tovább az időt, íme a cikk:

Az Édenkertben az oroszlán a báránnyal hál, Waitara egyik kertjében viszont a szarka a macskával játszik.

Adele Crofskey és Barney Smart Princess street-i kis farmja kecskéknek, malacoknak, birkáknak, kacsáknak, teheneknek és páváknak ad otthont.
Adele Crofskey and Barney Smart's Princess St farmlet is home to goats, guinea fowl, pigs, sheep, ducks, cows and peacocks.

Mégis, az állatsereglet sztárja minden kétséget kizáróan Maggy, a beszélő szarka aki talán nem is tudja, hogy nem emberből van, azt pedig biztosan nem tudja, hogy legjobb pajtásának, Pussy-nak a vérében van a madarakra vadászás.



"Menj innen. Menj innen." rikácsolta Adele-nek amikor megpróbálta rávenni, hogy játsszon a macskával.

"Azért morcos, mert Barney elhozta a hátsó kifutóról és ide tette egy fotó erejéig. Most épp duzzog."

"Menj innen. Menj innen," folytatta a madár a nyávogást.

A madár még csibe volt, amikor Barney az egyik oposszum vadászata alkalmával rátalált. Kemény külsője ellenére a már rég óta oposszumra, szarvasra és kecskére vadászó Barney nem tudta magára hagyni a kis elesett madárkát. Hazavitte, és társával közösen felnevelték a kis madarat.

A madárka most nyers "Mit akarsz?"-t bök oda a vendégeknek, színesen tudja ecsetelni a látogatóknak, hogy hol parkoljanak és gyakran úgy tesz, mintha kakas lenne.

"Nem hiszem, hogy tudná, hogy ő egy szarka", mondja Barney.

Sőt, ugyanez a gyanú fennáll, hogy Pussy, a macska, nem tud róla, hogy macska lenne. Sosem próbálta megenni Maggy-t vagy akár a sárga madarat, akit természetesen Sárga Madárnak hívnak és úgyszintén gyakori társa a macseknak.

A triumvirátus együtt játszik és alszik, de külön fogyasztják el az étküket.