Népszámlálás kerti madaraknak

Tavaly Júliusban egy hét erejéig sok önkéntes jelentkező stírölte a kertjét Új-Zéland szerte, hogy megszámlálja az ott felbukkanó madárfajokat. A népszámlálás nagy siker volt, több, mint 2000 értékelhető űrlap érkezett be, összesen 89 madárfajt feljegyezve.

Az eredmények szerint az őshonos madárfajok közül csak ketten jutottak be az első tízbe: a silvereye (kicsiny madárka, a szeme körül ezüstszürke monoklival) az abszolút első, kertenként 10 feletti átlaggal, míg a legyezőfarkú a kilencedik helyezett, egész pontosan 0.86 darab per kert mennyiségben.

Az átlagolás persze furcsa dolgokat tud produkálni az amúgy csak egész számokban kifejezhető madarakkal, de a legyezőfarkú esetében nem is olyan különös ez a nulla egész nyolcvanhat. Tapasztalatból tudom, hogy annyira mozgékony, hogy a legtöbb róla készített fényképemen is csak ekkora része látszik.

De visszatérve a listához, az első húszban azért ott van még a tui (11.), a korimako (15.) és a kereru (18.). Itt mondjuk az volt a meglepő számomra, hogy korimako-t eddig csak rezervátumokban láttam, míg kereru-t szabadon is.

Ami külön érdekesség volt a népszámlálásban, hogy esetenként egész meglepő helyeken is felbukkantak amúgy igen ritka fajok. Így esett meg, hogy egy Stewart szigeti lakos, aki rendszeresen eteti a kertjét látogató madarakat, 17 kakát (nagy testű nesztorpapajájt, ugyebár) jelentett, ami már csak azért is örvendetes, mert ez a faj igencsak veszélyeztetett egyébként.

A legjobb sztori pedig mindenképp azé a vidéki népszámlálóé volt, aki a kitöltött kérdőívét, amit a postaládájába tett, hogy a postás összeszedhesse, két héttel később az út szélén találta meg. Mindezt pedig nem a posta hibájából, hanem meglepetésére, egy seregély épített fészket a postaládájába, ahol így útban volt a kérdőív (no meg a többi levél), amit a madárka szakszerűen eltávolított. Mivel a seregély nem őshonos új-zélandi madárfaj, még az sem kizárt, hogy itt egy szabotázs akciót sikerült leleplezni.