Macskalencse poháralátét

Na jó, a bejegyzés címe az egy gyenge félrefordítása akarna lenni a Catlins Coaster-nek, amit ma nyomtunk le. Ez az egésznapos program arról szól, hogy Invercargill-ból, a Déli sziget alsó végéből (onnan lejjebb már csak Bluff van) felbuszoznak minket egész Dunedin-ig, közben pedig megállunk néhány érdekesebb, szebb helyen a Catlins Coast nevű partszakasz mentén.

Maga a buszozás az első két állomásig elég kényelmetlen volt, mivel egy 12 fős mikrobuszban 11-en ültünk, plusz mindenkinek az összes csomagja. Szerencsére hamar lepasszoltunk négy embert, úgyhogy az út nagyobbik részén már mozdulni is tudtunk. A sofőr amúgy rendes arc volt, de nem volt túl közlékeny kedvében, így sosem tudtuk, hogy mi fog következni és mikor, csak amikor megállt, akkor mondta el, hogy itt akkor mit lehet nézni. Ennyit a fikázásról, most már jöhet a tartalom is.

Mindjárt az első megállóhelyünk egy oroszlánfóka nézős homokos partszakasz volt, ahol találtunk is egy termetesebb dögöt, aki épp a homokban fekve unatkozott. No persze jó turista módjára próbálgattuk a határt, hogy milyen közel lehet menni, de úgy 10 méteres távnál a fóka úgy gondolta, hogy megviccel minket, és először felemelkedett, mire mindenki hátrált egy lépést, majd fóka úr kinyitotta a száját, mire mindenki még egyet hátra. Fóka koma ekkor látta elérkezettnek a pillanatot egy kis tréfára, és megindult felénk mind a kb 300 kilójával. Mondanom sem kell, mindenki hanyatt homlok futásnak eredt, mire a fóka, mint aki jól végezte dolgát, visszament a helyére, lefeküdt, és folytatta a semmittevést. Reggeli torna mindenkinek kipipálva, úgyhogy mentünk is tovább.

Következő megállónk Curio Bay volt, ahol először Hector delfineket lestünk az öbölben (inkább csak "az ott egy hátúszó volt, ugye?" típusú nézésre tessék gondolni), majd egy megkövesedett erdő maradványait csekkoltuk le, amit az érkező dagály nehezített, de azért akadt olyan homokkővel körülvett, tényleg megkövesedett fatörzs, amit közelebbről is szemügyre vehettünk.

Ezek után kicsit elszakadtunk a parttól, hogy megcsodálhassuk a McLean vízesést. Az ide vezető murvás úton végre átélhettük az igazi "Új-Zéland Unleashed" élményt, amikoris egy birkanyáj torlaszolta el az utat teljes szélességben. A vízesés szép volt, bár nekem inkább az odavezető ösvény esőerdős vegetációja és madarai kötötték le a figyelmem.



Ezután egy helyi barkács-művész kicsiny útszéli bemutatótermét, a "The Lost Gypsy Gallery" névvel ellátott, viccesebbnél viccesebb összetákolt kütyükkel és retró berendezésekkel teli lakókocsiját csodálhattuk meg. Na, többek közt az ilyen dolgok miatt érdemes buszra ülni: autóval biztos elhaladtunk volna a hely mellett.

A nap utolsó megállójaként ezek után Nuggets pointnál szálltunk ki, ahol egy látványos, igencsak szeles és meredek szikla oldalán mentünk egy ösvényen egy világítótoronyig, ahonnan remek látvány tárult a világ végére (merthogy a látási viszonyok a közeli sziklákon túl ezt a képzetet keltették bennünk), no meg a sziklákon sütkérező fókákra.



Egy kicsit lejjebb a Roaring bay sárgaszemű pingvineit leshettük ki, ahogyan az egész napos halászás után a tengerből kibukdácsolva a part menti bozótos felé totyognak.



Mindezek után Dunedin fele vettük az irányt, s hamarosan, miután már mindent megnéztünk jól, a nap is kisütött.

Dunedinbe este érkeztünk, épp időben egy rövid eszmecserével egybekötött új-zélandi magyar blogger pofavizitre, amit ezúttal Lipivel hoztunk össze, aki élőben is van olyan jó arc, mint azt a blogja alapján elképzeltük róla. (Szolgálati közlemény: Üdv Lipi, köszi mindent, jól éreztük magunkat!)

Az Árnyak Földje

Ma voltunk egy egytermes, ötvenfős, mégis csúcsmodern, kényelmes moziban, ami az egyetlen a környéken, és minden órában ugyanazt az egy filmet vetítik. Na jó, hetente négyszer, főleg hétvégén, van más mozi is. A mozit mindenesetre azzal a céllal építették, hogy bemutathassák az Ata Whenua című filmet.

Ata Whenua, a maorik nyelvén azt jelenti, az Árnyak Földje, amellyel Fiordland magas hegyvonulatai közti keskeny völgyekre jellemző fényviszonyokat írták le: itt bizony a Napnak is magasra kell másznia, hogy megvilágíthassa ezt a különleges, esőáztatta vadont.

A film alkotói már évtizedek óta repülnek helikopterrel Fiordland felett, a 2004-ben elkészült filmet hat éven keresztül forgatták, majd még további két éven át vágták és komponálták, mígnem egyetlen, 35 perces lenyűgöző produkció lett belőle. S hogy legyen hol bemutatni, megépítettek egy mozit is köré.

Szélesvásznon, surround hangzással, kényelmes fotelből végignézni egy tökéletesre gyúrt Fiordland-i napot napkeltétől napnyugtáig, havas hegycsúcsok, misztikus esőerdők, őshonos madarak és növények, csodás vízesések, tengerpartok lélekzetelállító látványán keresztül, az leírhatatlan élmény. A film minden kockájából érződik az őserő azon lüktetése, amely ezt a tájat áthatja és transzcendens tartalommal tölti meg.

Most már tisztán emlékszem: pontosan ez az a táj, ami mágnesként vonzott vissza Új-Zélandra. Egy kicsit szomorú vagyok, hogy megint távolodnunk kell ettől a vadregényes, mégis festői környéktől, de az biztos, hogy még nem utoljára jártunk itt.

Fiordland határán

Tegnap Milford Soundból visszafelé Te Anau-ban raktak ki minket, ahol 3 éjszakát töltünk, mielőtt még délebbre mennénk.

Te Anau egy 3000 fős település Fiordland határán. Nyáron a turistákkal együtt kétszer ennyien vannak itt, télen viszont csendes és nyugodt, épp úgy, mint a Balaton nyugodtabb szegletei, csak nagyobb a tó, és magasabbak a hegyek, ja meg több eső is esik, viszont az árak az idényjelleg ellenére sincsenek elszállva. Idáig szerencsére nem jutnak el a bulizós fajta turisták, így Te Anau ideális pihenőhely a nyugalomra vágyóknak.



A város kabalaállata a Takahe, ami nem véletlen, hiszen ezen a környéken, a Murchison Mountains-ben találtak rá ötven éve az addig kihaltnak hitt madárfaj egy kisebb, talán utolsó populációjára. A Takahe azóta jó kezekben van, több vadvilág rehabilitációs programban is vigyázzák, segítik lépteit, így a fajnak viszonylag jó esélye van a túlélésre.

A település határában lévő Wildlife Center egy kicsi létesítmény, ahol a kártékony négylábúak ellen sűrű hálóval és elektromos kerítéssel védett, kényelmes méretű területen lakik Alpine és néhány társa, azon kevés Takahe egyike, akiket bárki megcsodálhat. Alpine nem szégyenlős, jól elvan az ember közelségében, így remek alkalmunk nyílt közelről szemügyre venni eme kedves madárkát. Az a békés nyugalom, ahogyan legelte a tuszokfüvet, éreztette, hogy milyen kevésen múlott, hogy ez a kedves, ártatlan állatka végleg el ne süllyedjen a történelem süllyesztőjében, csak azért mert nem harcolt az életteréért a behurcolt négylábúakkal szemben.

A település látképét uraló Te Anau tó Új-Zéland legnagyobb tava az űrtartalmát nézve, és Ausztralázsia tekintetében is az első tíz között van. A város felől nézve a túlpartját már a Fiordland Nemzeti Park sűrű erdeje borítja, ahonnan több híres túraútvonal (például a Kepler Track) is indul. Sőt, van egy világító kukacos barlang is a közelben, amit nemes egyszerűséggel Te Anau Glowworm Caves-nek hívnak, és egy földtörténetileg nagyon fiatal, mindössze 12 ezer éves mészkőbarlang, amely ennek ellenére, illetve a rajta átfolyó víz mennyisége miatt tekintélyes belső méretekkel dicsekedhet.

Ahogy az Waitomo esetében is történik, itt is kellemes életteret biztosít a barlangon átfolyó víz a barlang mennyezetén megtelepedett világító kukacoknak, amik kicsiny, kék fényű lámpásaikkal ellenállhatatlanul vonzzák a rovarokat és a turistákat.

Amíg a barlang külső részeit a kristálytiszta víz hangja tölti meg, ahogyan siet a barlangból kifele, több kis vízesésen át, addig a barlang belső részein, ahova csónakkal vezettek be minket, teljes csend és sötétség uralkodik, amibe ezek a parányi biolumineszcens fénypontok igazi csillagos égboltot varázsolnak, s ahogy néztük őket, nehéz volt ellenállni a kisértésnek, hogy nehogy mi is odarepüljünk. Ha megtettük volna, a barlangász vezetőnk biztosan kivégez a helyszínen. Így maradt a nyaktekergető bámészkodás a meghitt csendben, amit csak a barlang oldalának verődő csónak hangja tört meg néha.

Habár kukacból, azaz fényforrásból itt kevesebb van, mint a Waitomo barlangokban, a csónakos rész a barlang mélyében van, messze minden fénytől és zajtól, így szerintem a hangulata jobban átélhető.

Odakinn a barlangon kívül vannak rövidebb erdei sétaútvonalak is, ahol a talaj meglepően puha, amire a tóparton leltem magyarázatot: az, amit talajnak véltem, az esőerdő fáinak gyökérzetén kialakult tömör moha- és avarréteg, ami alatt, a gyökerek közt még egy kisebb, üreges réteg is van. Ahogy egyre több időt töltünk itt, úgy kezdi egyre több titkát felfedni ez a vadon...

Milford Sound újra

Ma reggel búcsút vettünk Queenstown-tól, és tovább utaztunk dél felé, majd Te Anau-ból újra fel északra egy egésznapos Milford Sound nézésre. Sőt, igazából nem is csak a Milford Sound, hanem a Te Anau-tól odáig vezető út, főleg annak a Fiordland-et érintő szakaszának nézésére, mert az erősen hozzátartozik a programhoz.

Úgy fél évvel ezelőtt már megemlékeztem a tavaly látottakról, így most inkább az újabb tapasztalatokra, vagy épp a kiegészítésekre koncentráltam.

Odafele a busz jobb oldala ad szebb képet, innen ugyanis közvetlen rálátás nyílik a Hollyford völgy "esőerdő ameddig csak a szem ellát" műsorára, majd hósipkás eszetlenül magas hegycsúcsokra, amit a hegymászótanoncok is nagyon kedvelnek, valamint gyorsfolyású, tisztavizű patakokra, végül a Homer alagút előtti parkolóban időző kea madarakra. Az alagút túlfelén szerpentin ereszkedik lefele, így innen mindkét oldal egyenlő esélyekkel indul a csodálatos, köröskörül gránitsziklás kilátásra.



De ne siessünk előre, még az alagút előtt töltsük fel kulacsunkat a Monkey's creek 99.8%-ig tiszta vizével, ami közvetlen fogyasztásra alkalmas, és nagyon fincsi. Persze a sofőr hozzátette, hogy a maradék 0.2%-ot valószínűleg a ronda ausztrál oposszumok piszkították tele, csak hogy ne legyen teljes az élvezet.

Habár az idelátogató turisták szinte mind kék égre és napsütésre vágynak, szerintem - és tapasztalatból - esős időben sokkal többet ad a környék. Most, hogy láttam napos időben is (jó az ég nem volt kék, inkább fátyolos), már látom az égbekiáltó különbséget: eső nélkül nem csillognak az irdatlan magas gránit hegyoldalak, nem szabdalja fel őket lépten nyomon sok kis ezüstérnek ható vízesés. A fák is valahogy kevésbé tűnnek zöldnek, a mohaszakállú esőerdő sem lüktet olyan hevesen a lételeme hiányában.

A fjord (amit tévedésből sound-nak neveztek el) vizének persze mindegy, hogy mennyi csapadék éri, az 1700 méter magas, impresszív Mitre peak ellenben sokkal jobban látszik, ha nem takarja felhő. A fókák tojnak a turistákra, csak kényelmesen lustálkodnak a sziklákon, ha esik, ha fúj. Az állítólag fiatalító vizű Sterling vízesés pedig eső nélkül is eláztat bárkit, aki a hajó orrába merészkedik, miközben az a vízfüggönyhöz közeledik. Egyszóval eső ide vagy oda, a Milford Sound egy gyönyörű hely.



Persze a legtöbb idelátogató úgysem tudja megválasztani milyen időt kap, de mégis, az eső miatt kár bánkódni, sőt, egyenesen örülni kell neki, mert tényleg az teszi teljessé a képet. A tökéletes fotókhoz szükséges felhőtlen kék ég, páramentes levegő és teljes szélcsend kombó pedig annyira ritka errefelé, hogy arra meg kár ráizgulni előre.

Így hát, kedves Milford Sound-ot látogatók, esőre fel!

Waitangi day

Itten tombol a nagy nemzeti ünnep, a Waitangi day, ami arról híres, hogy e napra datálják a Waitangi egyezmény aláírásának évfordulóját. Az egyezményről röviden annyit érdemes tudni, hogy a maori törzsek és a brit gyarmatosítók közt lett volna hivatott a tulajdon- és fennhatósági jogokat megegyezni, csak épp a maori és az angol nyelvű változat között - leginkább adminisztrációs és nyelvi okok miatt - apró eltérések vannak, így ezek azóta is remek félreértelmezéseknek adnak táptalajt mindkét fél részéről.

Na, mi nem ültünk ki a parkba sörözni a kiwikkel, hogy az egyezményt éltessük, ennyire még nem asszimilálódtunk, bár meg kell hagyni, a Monteights barna söre (még a Greymouth-i sörgyári látogatáson) nagyon ízlett, így azzal akár még én is éltetnék. De mi most amúgy is nyaralunk, úgyhogy piknik gyanánt inkább felültünk a T.S.S. Earnslaw - mára már élő történelemnek számító - impozáns, patinás gőzösre, hogy a Wakatipu tó túlpartján lévő Walter Peaks Farmon barbekjúzzunk egyet.



A gőzös 1912-ben lett üzembe helyezve, és tényleg olyan, mintha a múltból csöppent volna ide. A mai napig szénnel fűtik (nem épp karbonzéró, de nem is ezen fog múlni a globális felmelegedés), aminek hatására a belső terek, főleg a kémény közelében igencsak fel tudnak melegedni. A farmig egy háromnegyed órás hajóút vezet, a farmon pedig kedves helyiek várják az idelátogatókat. A farm első ránézésre valami kosztumös filmből megmaradt giccsnek tűnik, pedig csak szépen gondozott kertje van neki, telistele virágokkal, meg frissen nyírt pázsittal.



A program egy birkaterelős bemutatóval indult, amit a házigazda vastagon fűszerezett az egyedi kiwihumorral. Megtudtuk például, hogy a juhászkutya azért tereli lassan a birkákat a hegyről lefele, hogy nehogy lezuhanjanak valami meredélyről. Majd hozzáfűzte, hogy a zuhanás nem árt a birkának, csak az, amikor már nem zuhan tovább...

A birkanyírás, na az még viccesebb volt. A birka egy ritka ijedős jószág, amit tudni kell kezelni. A nyíráshoz, hogy ne szaladjon el, leültetik a seggére úgy, hogy mind a négy lába a levegőben van, a háta pedig a birkanyíró lábának támaszkodik. A buta állat ilyenkor nem mozdul, és könnyedén lenyírják róla a tekintélyes 4-5 kilogrammnyi gyapjút.



Most, hogy ilyen okosok lettünk, már tereltek is minket a vályúhoz, ahol szépen, igényesen, névre szólóan megterítettek a vendégeknek, és senkit nem raktak a másik szájába. Az étek büfémenü volt többféle salátával és sült húsokkal, mártásokkal, szóval tipikus barbekjú. A helyszín festői, köröskörül csupa nyugalom, magas hegyek, szépen gondozott pázsitos, virágos kert és egy kristálytiszta tó, aminek a partján gyerekek kergetik a kacsákat. Már-már behánytunk a giccsfaktortól, de néha ilyen is kell az ember lelkének. Tisztára mint a csöpögős mozikban. Pfuj, de tökéletes.

Csónakok, madarak és panoráma

Szállásunk a Lakefront YHA-ben nem nagy szám, de a teraszról tuti kilátást ad a tóra, a fenyvessel benőtt félszigetre, és a nem is olyan távoli Remarkable Mountains névre keresztelt, valóban említésre méltó hegyekre. Habár a hegyek teteje most nem havas, a reggeli napfelkelte akkor is látványos volt, ahogyan a tó feletti párás levegő megmutatta a nap azon sugarait, amelyek már átértek a hegy felett. Egy gyönyörű napra ébredtünk, uccu neki, bele is vetettük magunkat a kalandokba.

Mindjárt a Shotover folyó kanyonjait néztük meg közelebbről: illetve Pukekóné tette ezt a Shotover jet cég egyik sugárhajtású motorcsónakjának segítségével. Mivel én egészségügyi okokra hivatkozva (már hogy még fáj a térdem, meg a gleccsermászástól erős izomlázam is akadt a combjaimban) kimaradtam a mókából, most olvassátok a beszámolót párom tollából:

A csónakba való beszállás előtt rituálisan beöltöztettek minket a maguk fekete-piros színeibe, a fekete esőkabáthoz piros mellény dukált. Majd a kötelező fénykép a folyó és a kanyon előtt és már sorba is állhattunk a következő csónakhoz. Szerencsémre én voltam az első a csoportban, így megválaszthattam, hogy hová ülök. Hát persze, hogy az első sorba, hogy premier plánban nézhessem a show-t. Egy próbakör és az első 360 fokos fordulás után további fényképek csattantak és aztán már suhantunk is tovább a folyón.

Az idő remek volt, gyönyörűen sütött a nap a felhőtlen kék égen és csodás türkizzöld színben pompázott a folyó is. A motornak komoly tolóereje volt és csak úgy zúztunk a folyón centikre megközelítve hatalmas sziklákat, kiálló fákat, kavicsokat és bármit, ami a vízből kikukucskált. Néhol olyan sekély volt a víz, hogy szinte éreztem a köveket a csónak alján. Bár a vezetőnk megnyugtatott, hogy ez csak a víz fodrozódása, én erről azóta sem vagyok meggyőződve. A táj végig észveszejtően gyönyörű és vadregényes.

A régebbi hullámvasútas emlékeimhez képest most a gyomrom a helyén maradt és bevallom kicsit félelmetesebbnek képzeltem el ezt a kalandot, de azért néha bizony amikor a nagyobb sziklák közeledtek és közeledtek és még mindig közeledtek - szem becsuk, korlát megmarkol és már csak az ima maradt, hogy csak ezt ússzuk meg...

A 360 fokos fordulatokat a vezető előre jelzi, de még így is sikerült az átmeneti szomszédomra ráesni egy párszor. Egyébként ezek a fordulások voltak a legklasszabbak. Csak elég rövidre sikerült a menet és a 25 perc úgy elrepült, hogy szinte észbe sem kaptam és már ki kellett szállni. :-( Állítólag az elkövetkezendő 5 napban féláron újra mehetek. Még meggondolom...

A képek a várakozással ellentétben elég jól sikerültek és a csomagban 3 kép mellett 2 képeslap és egy promo CD is volt. Az irodában ajándékba kapott 20 dolláros kedvezménnyel így csak 19 dollárba kerülő kis könyvecske már nem is tűnt olyan lehúzósnak. Összegezve annyit tudnék mondani: Mikor mehetek újra?

Na ezek után jöttek az én kedvenceim, úgyhogy egy gyors fissencsipszes ebéd után húztunk is a Kiwi Birdlife Parkba, hogy lecsekkoljuk a kiwiház homályában matató madarakat (nagyon helyes kis hosszú csőrű gombócok ezek a kiwi madarak), no meg szintén őshonos társait, a kereru (a világ második legnagyobb testű galambja, ami mérete folytán a nagyobb magvú gyümölcsöket is képes lenyelni, ezáltal őshonos fákat "ültet" szanaszéjjel) , a kea (nagytestű hegyi papagáj, magas IQ-val), a ruru (nagyszemű helyi bagoly), a whio (egy gyorsfolyású patakokra szakosodott kacsa), a kakariki (kis termetű papagájféle), és még számos másik madárfajt, valamint az egyetlen ma is élő dinoszauruszfaj, a tuatara néhány egyedét. Egy egész jól összerakott madaras bemutatóval és egy maori táncos műsorral együtt két kellemes órát töltöttünk itt.

Eközben a Nap kicsit lejjebb ment az égen, így egyre jobb szögből kezdte megvilágítani a várost egy panorámaképhez. Ehhez persze kicsit magasabbra kellett menni, amihez pont jól jött a Skyline gondola igazi turistalehúzós lanovkája (fejenként 21 dolláros retúrjegy, lefotóznak ha-kell-ha-nem, stb.), de 450 méter szintkülönbséget legyalogolni meg nem volt kedvünk, a panoráma pedig valóban szép odafentről, úgyhogy mentünk.



A nagylátkép után lementünk a kikötő környékére, s egy rég várt felirat kapcsán beugrottunk kipróbálni a Patagonia csokizót. A felirat azt hirdette, hogy Free Wifi, és valóban, a vendégeknek elárulták a jelszót, amiért annyit lehetett internetezni, amennyit nem szégyell az ember. Csak akkor nézik ki a kibernomádot, ha miatta nincs hova leülnie az új vendégeknek. Sajnos a nemzetközi vonal nem volt túl gyors, de azért a blogot csak sikerült felfrissíteni. Szeretem, ha nem mérik időre, hogy mennyit netezek, ez pedig itt sajnos ritkaságszámba megy... (ezúton is bocsi azoknak, akiknek nem válaszoltam még: a programunk szerencsére elég sűrű, a net ehhez képest erősen limitált vagy épp túlértékelt).

A madarak persze most is elterelték a figyelmemet: ezúttal egy a kávézóba betévedt kedves kis pintyet mentettem ki az üvegfal mögül, aminek rendszeresen nekiment, ahányszor csak megpróbált szabadulni. A napi madárkaland tehát duplán is megvolt, mostmár nyugodtan fogok aludni.

Esőből napsütésbe

Mivel a busz ma a szokásosnál korábban indult, hajnalban keltünk. Kárpótlásul az ablakunkon majdhogynem belógó esőerdőből Új-Zéland őshonos madarainak kora reggeli kórusát hallgathattuk. Igazi élmény, amit a leginkább a harmadik típusú találkozások ufós dallamaihoz tudnék hasonlítani. Gyanítom, hogy a tui keze (izé csőre) van a dologban.

Reggel persze eleredt az eső. Ezen nem kell meglepődni, annak az errefelé szokásos évente öt méternyi víznek valamikor le kell esnie. Ráadásul éppen ettől olyan zöld Új-Zéland, amilyen, és valahogy ennek a mohától taknyos sűrű esőerdős vidéknek hozzá is tartozik a sok-sok víz az imázsához. Szóval egy cseppet sem bánkódtunk.

Az első megállónk a Matheson tónál volt, amit a sok felhő miatt, no meg a tegnapi sérülésem folytán is, úgy döntöttünk, hogy nem látogatjuk meg. (A parkolótól ugyanis jó húsz perc séta még a tó, ami szottyos időben csak a szottyos időt tükrözi, ezt már volt szerencsém látni.) No persze mire a tóhoz értünk volna, pont felszállt a pára, és gyönyörű, felhők közül kikandikáló havas csúcsokat, és napfénytől káprázó felhőcsíkokat mutatott nekünk az Aoraki (Mount Cook), amit gyanítok, hogy sima víztükörrel párosulva csodás fotótéma lehetett volna. Bár a tükörképről lemaradtunk, az eredeti még mindíg ott volt nekünk, sőt, a közeli mocsaras legelőn egy éppen nyújtózó pukekóra is ráleltem, szerintem mondanom sem kell, módfelett örültem neki.



Hamarosan továbbálltunk, s a gyönyörű nyugati partszakaszon folytattuk utunkat. A következő pihenőnk a Knights Point nevű helyen volt, immáron napos időben (hmm, tényleg felesleges itt próbálkozni az előrejelzéssel), ahonnan nagyszerű rálátásunk volt a Tasmán tenger és a sűrű esőerdős partszakasz találkozására. Na, ha eddig nem is, hát most kaptunk rendesen a homoki legyekből (angolul sandfly). Ezeknek a kis muslica méretű genyóknak már a nézése is sunyi, és csak jönnek, csípnek, és újra csípnek, ami utána hosszan tud viszketni. Szerencsére nem felhőnyi volt belőlük, csak elvétve néhány, de az is elég volt, köszönjük. A buszon még órákig kergettünk néhány feltévedt példányt.

Kicsit később egy igencsak hosszú, egysávos hídon áthaladva a Haast folyó mellett a hegyek közé, a Haast hágó felé vettük az irányt. Julius Von Haast igazi egójáról mi sem tesz nagyobb tanúságot, hogy a környéken szinte mindent saját magáról nevezett el, egyedül talán a gleccsert hagyta meg Ferenc Józsefnek, azt is csak azért, hogy kapjon tőle pénzt a kirándulásaira. Ez a Haast-féle táj az egyhangú névválasztással szöges ellentétben igazi vadregényes, nem véletlen része a világörökségnek: magas hegyormok, vastagon erdős, szakállas fáktól csuromzöld, vízesésekkel szabdalt hegyoldalak, és köves, lápos folyóágy, benne gyönyörű világoskék, gyors iramú folyó kanyarog. A hágó felé aztán már csak a szakállas erdőt lehet látni, itt-ott zuhatagos patakmedrek felett ívelő hidakkal.

A hágón túl nagyon hamar egy új világ bontakozott ki: hirtelen kopárak lettek a hegyoldalak ahogyan az esőerdő zóna egycsapásra véget ért. Innentől sokkalta szárazabb tájak következtek, sok helyütt a száraz nyár miatti gyulladásveszélyre figyelmeztető táblákkal. A hegygerincen hónak most nyoma sincs: úgy látszik a nyári meleg nem tesz jót neki, ahogy a hóembereknek sem szokott kedvezni. Na de egy-két hónap múlva biztosan más lesz a helyzet, addig meg legalább beérik az orrnak való répa a kertekben.

Wanaka városkába érve kaptunk egy negyedórás pihit, amíg a busz felvett és lerakott pár utast, úgyhogy kacsákat és sirályokat fotóztam a festői Wanaka tó partján. Szerintem ide is még vissza fogunk látogatni egy rövidebb nyaralás erejéig, mert nagyon ott van a környék.

A továbbiakban egy jópár gyümölcsös mellett haladtunk el. Cromwell határában megálltunk még egy jó nagy gyümölcsösboltnál egy gyümölcsfagyi erejéig, majd a türkízkék vizű Kawarau folyó kanyonja mellett kóvályogva hamarosan az A.J. Hackett féle, első kereskedelmi bungy jumping helynél álltunk meg, csak hogy megnézhessünk néhány ugrást (a buszon most valamiért senkinek nem volt kedve ugrani).

Innen aztán már csak fél órára volt Queenstown, ahova így délután 5 óra körül, egy hosszú, ám annál szebb tájakon át vezető úton jutottunk el. A város amúgy festői helyen van, de erről majd később írok.

Időjárásfüggő jégrevü

Greymouthból Dél felé továbbhaladva Hokitika volt az első megállónk. E városka a pounamu, azaz a zöld jádekő faragványairól híres. Van néhány tényleg szép darab, de ezeket egész Új-Zéland szerte meg lehet találni.

Útba ejtettük még Ross városát is, ami pedig az aranyáról hírlik, de legalábbis megmutatták nekünk a helyi múzeumban, hogy miként is mosták az aranyat az aranylázban szenvedő őseik.

Franz Josef előtt az utolsó megállónk egy két fős város, Pukekura volt, ahol pedig igazi nagyszakállú, tősgyökeres "vadnyugati" arcok mutatták be a nyugati part, az "igazi Új-Zéland" kultúrtörténetét egy egész viccesre sikeredett múzeum segítségével.

Ezek a megállók persze mind eltörpültek Franz Josef, a mai úticélunk előtt. A kaiser-ről elnevezett, alig pár utcából álló település az azonos nevű gleccser tőszomszédságában van. Természetesen az egész város létének értelme a gleccserben rejlő turisztikai értékek kiszolgálása, így térjünk is a lényegre gyorsan.

Összesen három olyan gleccser van a világon, amelyik esőerdőben végződik, ebből kettő, a Fox és a Franz Josef gleccserek, itt Új-Zélandon. A gleccser azért tud létezni ilyen körülmények közt, mert gyorsabban keletkezik, mintsemhogy helyben el tudna olvadni: a Tasmán tenger feletti nedves légrétegek a Déli Alpok magas hegyvonulatának nyugati oldalán csapadék formájában jelentkeznek, ami a Franz Josef gleccser tetejénél évente 30-50 méter havat jelent, ez a hó aztán saját súlya alatt összetömörödik, és elindul a völgybe, közben a sziklát morzsolva maga alatt. A völgyben a melegebb levegő és a napsütés hatására olvadni kezd, ami egy a kőportól szürke, tejszerű, hömpölygő folyó formájában halad tovább egészen a tengerig, ezzel bezárva a kört.

De nem is ez a legérdekesebb benne, hanem az, hogy közvetlen közelről is meg lehet csodálni. Erre több lehetőség is kínálkozik: félnapos, illetve egész napos mászások, valamint helikopteres megközelítés, frisshavon landolással ésatöbbi. Én maradtam a félnapos változatnál, ami árban sem vészes, meg egy átlagos erőnlét elegendő hozzá.



Az összesen négy órás program abból állt, hogy - miután a szükséges felszereléssel és tanácsokkal elláttak minket - egy órát mentünk a gleccserig esőerdei ösvényen, majd az olvadékfolyó medrében, később még egy sziklán is átmászva, ahol létra és nyakunkba csorgó víz is volt. A gleccser tövében felszereltük azt a karmos izét (bocs, nem ismerem a hegymászó zsargont) a csizma aljára, majd tízfős csoportokra oszolva mentünk fel a túravezetőnk nyomában a jégre. A meredekebb részekhez lépcsőt alakítottak ki, a veszélyesebb részekhez pedig kapaszkodót is biztosítottak a mindenre gondoló szervezők.

Fenn a jégen úgy két órát töltöttünk, kisebb kaptató után egyre szebb jégformációk között mászkáltunk. Volt olyan szakasz, ahol amolyan tündérmesés-jégkirálynőbarlangjás érzés fogott el, máshol meg csak alig győztem lenyűgöződni a víz szilárd formáinak sokrétűségében.

Mindezt külön tetézte, hogy a gleccsert szegélyező esőerdők felől Kea hangját hallottam. Sajnos madaras találkozóra nem került sor, bár ez nem ritka jelenség errefelé.

Itt-ott elhaladtunk egy-egy víznyelő jégbarlang mellett is, amikbe persze gondolatban mindenki beleesett, és megijedt, hogy majd mi történik vele akkor.

Odafenn még jól megkóstoltam a gleccsert, röviden azt kell mondjam, hogy kőpor íze van. Ezek után persze a gleccser is megkóstolt engem, amit a leginkább a térdem bánt. Történt ugyanis, hogy - már a jégről lefele jövet - sikerült összeakadnia a két jégmászós bakancsomnak, mire én hasra, jégen és szikladarabkákon másfél méter csúsz, nagynehezen megáll, eközben térd felhorzsol és csúnyán vérez.

Ezek a bakancsra felszerelhető tüskék (ha valaki tudja, hogy hívják, írja meg légyszi ide) egyébként meglepően nagy stabilitást adnak a jégen mászáshoz, csak ez a jó tulajdonságuk, hogy mindenben megkapaszkodnak, nem jön jól, amikor bal és jobb lábunk túl közel kerül egymáshoz miközben épp a lépés lendülete hajt előre minket. Szerencsére azért kis elsősegély után saját lábon sikerült visszafele is megtenni a távot. Sokba lett volna egy helikopteres mentés...

Pár napig még majd vigyáznom kell a térdemre, de akkor is bőven megérte, a gleccser látványa tényleg nem mindennapi élmény.

A weka birodalma

Reggelre beborult, s mire Nelsonból kiértünk, már esett is, méghozzá az az engesztelhetetlen fajta. No de Új-Zélandon ezen nem szabad bánkódni, elvégre az eső az, amitől ilyen szép mélyzöld itt a növényzet. Már legalábbis a nyugati parton. Az utunk a Kahurangi nemzeti park határán haladt a vadregényes nyugati part fele, a vadregényből pedig jócskán kijutott már a Buller folyó szurdokának is, ahol a most épp nyugodt folyót láthattuk, de haladtunk el olyan pózna mellett is, amelyik felettünk jelölte az amúgy tizenméterekkel alattunk elhelyezkedő folyó vízszintjét. Egyszóval itt a víz az úr.

A nyugati partra Cape Foul Wind környékén értünk ki. Ez a magyar fordításban kábé "Kellemetlen szél foka" nevű hely még Cook kapitánytól kapta a nevét, aki itt mondta, hogy "foul wind", azt hogy mire, arra pedig két anekdota is kering, az egyik szerint egy olyan szélre, amely miatt nem tudta a tervezett útirányt tartani a hajója, míg a másik szerint az egyik matróz evett valami kellemetlent előző nap...

Akárhogy is volt, itt lecsekkoltuk a fókákat, akiknek tényleg kellemetlen szaguk van, no meg a parkolót felügyelő weka madarakat is, akiknek nincs szaguk, viszont bárminemű kaját örömmel fogadnak. A wekáról amúgy már írtam régebben, egy igazi helyes, barna tollú, röpképtelen madárról van szó, akit rendszeresen, ám attól még nagyon tévesen a kiwi madárral szokták keverni a figyelmetlen turisták.

A környéket mindenesetre a wekák uralják, többüket a buszozás közben is megszámoltuk jól.



A nyugati part amúgy olyan szép, hogy az eső és a szürke felhők sem tudják elhomályosítani varázsát, bár kétségkívül biztosan szebben mutat napsütésben, de erről ezúttal is lemaradtunk. A Truman track és a Pancake rocks környékét most is csak esőben sikerült megnézni, így sok viszonyítási alapom ugyan nincs, de továbbra is tetszett mindkettő.

Greymouth-ban aztán a legkézenfekvőbb programként a Monteights sörfőzdét néztük meg, ami a gyártási folyamat bemutatásával, a hétféle sör kóstolásával, valamint egy korsó sörrel számolt edd-magad-degeszre sültkolbászos etetéssel együtt fejenként 25 dollárért több, mint megérte. Közben pedig jót beszélgettünk néhány szimpatikus angol és amerikai utitársainkkal.

Most viszont megyek pihenni, holnap ugyanis a jég birodalmába fogok látogatni...

Aranypart

A mai napra beiktattunk egy egész napos kirándulós programot az Abel Tasman Nemzeti Parkba, amiről csak annyit tudtam, hogy tengerpartmenti sétára lehet számítani, így külön örültünk a reggeli felhőmentes égboltnak. A transzferünk kicsit nyögvenyelősen indult, már-már úgy tűnt, hogy egész nap csak hostelekből szedünk össze embereket, de tíz órakor így is felkerültünk a hajóra, ami aztán légvonalban úgy 8 kilométerre vitt be minket a nemzeti parkba, s egy sekély vizű, gyönyörű aranyhomokos tengerparton tett ki minket, hogy a nap hátralevő részében a magunk kedve és tempója szerint sétáljunk vissza a megbeszélt találkapontig, ami történetesen egy minden elágazásában kitáblázott, szépen karbantartott gyalogösvény déli végénél volt, tőlünk úgy 12 kilométernyi sétára.

Miután az öbölben kigyönyörködtük magunkat, már mentünk is tovább az apály idején járható szakaszon, ahol azonban hamar szembekerültünk olyan gázlókkal, amiken cipőben nem lett volna célszerű átkelni, így a kagylóhéjas, hol homokos, hol iszapos, hol pedig sóderes, ám egyébiránt tiszta partszakaszon mezítláb vágtunk át, meglehetősen lassan.

Az öböl túlsó felén egy meredek kaptatóval folytattunk, majd nagyszerű rálátós magasságban már szintben, később pedig enyhe lejtéssel trampoltunk tova az ösvényünkön, ami őshonos manuka, totara, ponga, és még sok-sok másik növényfajból összeálló erdőn át vezetett. Az ösvény hol szebbnél szebb öblökre nyújtott rálátást, hol pedig üdítően hűvös, páfrányokkal szegélyezett, madárcsicsergéssel megkomponált, köves patakmedrek felett hidalt.

A madarak biztos pihiztek ezen a nyári napon, így csak itt-ott hallatták éneküket, és persze leginkább kerülték a kamerát, biztos lámpalázasak voltak. Néhány tengerparti madarat azért sikerült megörökíteni egy-egy tisztásabb részről.

Az időjárás egyébként egész nap kegyes maradt hozzánk, így sikerült jónéhány nyálcsorgatós goldenbícses képet csinálnunk, íme az egyik:



Na az egyik ilyen giccses öbölbe aztán le is mentünk. Habár az ösvényen egyszerre sokan jártak, mégis alig találkoztunk emberekkel, mivel rendesen kanyarog öbölről öbölre, így olyan volt érzésre, mintha csak magunk mentünk volna. Az öbölben is csak alig akadtak, ami meg talán azért lehet, mert ez a nemzeti park viszonylag távol esik a lakott részektől, aki pedig eljön idáig, az nem csak a hasát sütteti. A víz ugyanis pont kellemes huszonnéhány fokos volt, kristálytiszta, így elsőre nem értettük, hogy miért nincs tele pancsoló turisták hordáival. Na nem, mintha hiányoztak volna.

Fél óra tengerpartolás után folytattuk a sétát, összesen cirka négy óra sétálással le is nyomtuk a távot végül, ami egy folyódeltaszerű dolognál végződött, s ahonnan hosszas (na jó, de kávézóban eltöltött) várakozást követően a busz végül összeszedett minket, s hazavitt, hogy kellemesen fáradtan bedőlhessünk az ágyikónkba, elvégre lesz még kaland holnap is.