Szállásunk a Lakefront YHA-ben nem nagy szám, de a teraszról tuti kilátást ad a tóra, a fenyvessel benőtt félszigetre, és a nem is olyan távoli Remarkable Mountains névre keresztelt, valóban említésre méltó hegyekre. Habár a hegyek teteje most nem havas, a reggeli napfelkelte akkor is látványos volt, ahogyan a tó feletti párás levegő megmutatta a nap azon sugarait, amelyek már átértek a hegy felett. Egy gyönyörű napra ébredtünk, uccu neki, bele is vetettük magunkat a kalandokba.
Mindjárt a Shotover folyó kanyonjait néztük meg közelebbről: illetve Pukekóné tette ezt a Shotover jet cég egyik sugárhajtású motorcsónakjának segítségével. Mivel én egészségügyi okokra hivatkozva (már hogy még fáj a térdem, meg a gleccsermászástól erős izomlázam is akadt a combjaimban) kimaradtam a mókából, most olvassátok a beszámolót párom tollából:
A csónakba való beszállás előtt rituálisan beöltöztettek minket a maguk fekete-piros színeibe, a fekete esőkabáthoz piros mellény dukált. Majd a kötelező fénykép a folyó és a kanyon előtt és már sorba is állhattunk a következő csónakhoz. Szerencsémre én voltam az első a csoportban, így megválaszthattam, hogy hová ülök. Hát persze, hogy az első sorba, hogy premier plánban nézhessem a show-t. Egy próbakör és az első 360 fokos fordulás után további fényképek csattantak és aztán már suhantunk is tovább a folyón.
Az idő remek volt, gyönyörűen sütött a nap a felhőtlen kék égen és csodás türkizzöld színben pompázott a folyó is. A motornak komoly tolóereje volt és csak úgy zúztunk a folyón centikre megközelítve hatalmas sziklákat, kiálló fákat, kavicsokat és bármit, ami a vízből kikukucskált. Néhol olyan sekély volt a víz, hogy szinte éreztem a köveket a csónak alján. Bár a vezetőnk megnyugtatott, hogy ez csak a víz fodrozódása, én erről azóta sem vagyok meggyőződve. A táj végig észveszejtően gyönyörű és vadregényes.
A régebbi hullámvasútas emlékeimhez képest most a gyomrom a helyén maradt és bevallom kicsit félelmetesebbnek képzeltem el ezt a kalandot, de azért néha bizony amikor a nagyobb sziklák közeledtek és közeledtek és még mindig közeledtek - szem becsuk, korlát megmarkol és már csak az ima maradt, hogy csak ezt ússzuk meg...
A 360 fokos fordulatokat a vezető előre jelzi, de még így is sikerült az átmeneti szomszédomra ráesni egy párszor. Egyébként ezek a fordulások voltak a legklasszabbak. Csak elég rövidre sikerült a menet és a 25 perc úgy elrepült, hogy szinte észbe sem kaptam és már ki kellett szállni. :-( Állítólag az elkövetkezendő 5 napban féláron újra mehetek. Még meggondolom...
A képek a várakozással ellentétben elég jól sikerültek és a csomagban 3 kép mellett 2 képeslap és egy promo CD is volt. Az irodában ajándékba kapott 20 dolláros kedvezménnyel így csak 19 dollárba kerülő kis könyvecske már nem is tűnt olyan lehúzósnak. Összegezve annyit tudnék mondani: Mikor mehetek újra?
Na ezek után jöttek az én kedvenceim, úgyhogy egy gyors fissencsipszes ebéd után húztunk is a Kiwi Birdlife Parkba, hogy lecsekkoljuk a kiwiház homályában matató madarakat (nagyon helyes kis hosszú csőrű gombócok ezek a kiwi madarak), no meg szintén őshonos társait, a kereru (a világ második legnagyobb testű galambja, ami mérete folytán a nagyobb magvú gyümölcsöket is képes lenyelni, ezáltal őshonos fákat "ültet" szanaszéjjel) , a kea (nagytestű hegyi papagáj, magas IQ-val), a ruru (nagyszemű helyi bagoly), a whio (egy gyorsfolyású patakokra szakosodott kacsa), a kakariki (kis termetű papagájféle), és még számos másik madárfajt, valamint az egyetlen ma is élő dinoszauruszfaj, a tuatara néhány egyedét. Egy egész jól összerakott madaras bemutatóval és egy maori táncos műsorral együtt két kellemes órát töltöttünk itt.
Eközben a Nap kicsit lejjebb ment az égen, így egyre jobb szögből kezdte megvilágítani a várost egy panorámaképhez. Ehhez persze kicsit magasabbra kellett menni, amihez pont jól jött a Skyline gondola igazi turistalehúzós lanovkája (fejenként 21 dolláros retúrjegy, lefotóznak ha-kell-ha-nem, stb.), de 450 méter szintkülönbséget legyalogolni meg nem volt kedvünk, a panoráma pedig valóban szép odafentről, úgyhogy mentünk.
A nagylátkép után lementünk a kikötő környékére, s egy rég várt felirat kapcsán beugrottunk kipróbálni a Patagonia csokizót. A felirat azt hirdette, hogy Free Wifi, és valóban, a vendégeknek elárulták a jelszót, amiért annyit lehetett internetezni, amennyit nem szégyell az ember. Csak akkor nézik ki a kibernomádot, ha miatta nincs hova leülnie az új vendégeknek. Sajnos a nemzetközi vonal nem volt túl gyors, de azért a blogot csak sikerült felfrissíteni. Szeretem, ha nem mérik időre, hogy mennyit netezek, ez pedig itt sajnos ritkaságszámba megy... (ezúton is bocsi azoknak, akiknek nem válaszoltam még: a programunk szerencsére elég sűrű, a net ehhez képest erősen limitált vagy épp túlértékelt).
A madarak persze most is elterelték a figyelmemet: ezúttal egy a kávézóba betévedt kedves kis pintyet mentettem ki az üvegfal mögül, aminek rendszeresen nekiment, ahányszor csak megpróbált szabadulni. A napi madárkaland tehát duplán is megvolt, mostmár nyugodtan fogok aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése