Aranypart

A mai napra beiktattunk egy egész napos kirándulós programot az Abel Tasman Nemzeti Parkba, amiről csak annyit tudtam, hogy tengerpartmenti sétára lehet számítani, így külön örültünk a reggeli felhőmentes égboltnak. A transzferünk kicsit nyögvenyelősen indult, már-már úgy tűnt, hogy egész nap csak hostelekből szedünk össze embereket, de tíz órakor így is felkerültünk a hajóra, ami aztán légvonalban úgy 8 kilométerre vitt be minket a nemzeti parkba, s egy sekély vizű, gyönyörű aranyhomokos tengerparton tett ki minket, hogy a nap hátralevő részében a magunk kedve és tempója szerint sétáljunk vissza a megbeszélt találkapontig, ami történetesen egy minden elágazásában kitáblázott, szépen karbantartott gyalogösvény déli végénél volt, tőlünk úgy 12 kilométernyi sétára.

Miután az öbölben kigyönyörködtük magunkat, már mentünk is tovább az apály idején járható szakaszon, ahol azonban hamar szembekerültünk olyan gázlókkal, amiken cipőben nem lett volna célszerű átkelni, így a kagylóhéjas, hol homokos, hol iszapos, hol pedig sóderes, ám egyébiránt tiszta partszakaszon mezítláb vágtunk át, meglehetősen lassan.

Az öböl túlsó felén egy meredek kaptatóval folytattunk, majd nagyszerű rálátós magasságban már szintben, később pedig enyhe lejtéssel trampoltunk tova az ösvényünkön, ami őshonos manuka, totara, ponga, és még sok-sok másik növényfajból összeálló erdőn át vezetett. Az ösvény hol szebbnél szebb öblökre nyújtott rálátást, hol pedig üdítően hűvös, páfrányokkal szegélyezett, madárcsicsergéssel megkomponált, köves patakmedrek felett hidalt.

A madarak biztos pihiztek ezen a nyári napon, így csak itt-ott hallatták éneküket, és persze leginkább kerülték a kamerát, biztos lámpalázasak voltak. Néhány tengerparti madarat azért sikerült megörökíteni egy-egy tisztásabb részről.

Az időjárás egyébként egész nap kegyes maradt hozzánk, így sikerült jónéhány nyálcsorgatós goldenbícses képet csinálnunk, íme az egyik:



Na az egyik ilyen giccses öbölbe aztán le is mentünk. Habár az ösvényen egyszerre sokan jártak, mégis alig találkoztunk emberekkel, mivel rendesen kanyarog öbölről öbölre, így olyan volt érzésre, mintha csak magunk mentünk volna. Az öbölben is csak alig akadtak, ami meg talán azért lehet, mert ez a nemzeti park viszonylag távol esik a lakott részektől, aki pedig eljön idáig, az nem csak a hasát sütteti. A víz ugyanis pont kellemes huszonnéhány fokos volt, kristálytiszta, így elsőre nem értettük, hogy miért nincs tele pancsoló turisták hordáival. Na nem, mintha hiányoztak volna.

Fél óra tengerpartolás után folytattuk a sétát, összesen cirka négy óra sétálással le is nyomtuk a távot végül, ami egy folyódeltaszerű dolognál végződött, s ahonnan hosszas (na jó, de kávézóban eltöltött) várakozást követően a busz végül összeszedett minket, s hazavitt, hogy kellemesen fáradtan bedőlhessünk az ágyikónkba, elvégre lesz még kaland holnap is.